Ha valaki, ő aztán tényleg elkötelezett a múlt értékeinek megbecsüléséért, a családi kapcsolatok erősítéséért – a Kastélykert Óvoda volt vezetőjeként, a helyi részönkormányzat korábbi, illetve a települési Bakonyerdő Pávakör jelenlegi tagjaként sokat fáradozott Gyulafirátót múltjának feltárásán, a népi hagyományok felélesztésén. Kauker Katalin tett annyit a városrész identitásának erősítéséért, hogy a veszprémi önkormányzat méltán részesítette Hadnagy László-díjban, amelynek névadóját példaképként tiszteli.
Legutóbb másfél évtizede találkoztunk, egy akkortájt íródott cikkben az óvodájuk XVIII. században emelt főépületének gondjait vettük számba. Emlékszem, az általa vezetett intézmény mielőbbi beavatkozásra várt: a főfalai megsüllyedtek, a padlózatára vakolatdarabok hulltak, s az idő vasfoga a vízvezetékrendszert sem kímélte. Mivel a ’90-es évektől több rendezvényükön is tiszteletemet tettem, mosolyogva, régi ismerősként köszönt, ha világunkra nem ront rá a pandémia, talán meg is ölel. Pedig az ominózus riport óta nem láttuk egymást, ám az egykori kedves pillanatok eszerint nem törlődtek az emlékezetéből.
– Hol kezdjük a beszélgetést? – kérdezi ártatlanul, majd miután – a fenséges zsályateáját kortyolgatva – azt felelem: az elején kellene, nekiveselkedik és csak mesél. Megtudom, hogy tősgyökeres rátóti és már gyermekként vállalt szerepléseket, iskolai eseményeken is gyakran szavalt. A szülei példamutatóan nevelték, de számára legalább ilyen fontos volt, hogy a tanintézményükben Hadnagy László lett az osztályfőnöke. Főként a tanár, muzeológus és szerkesztő fertőzte meg a nemes eszmékkel, a jövőbe vetett hittel, a küzdeni akarással, az emberi méltóság tiszteletben tartásával.
– A későbbi iskolaigazgatónknak mindenkihez volt egy kedves szava. Nem titok, felnéztem rá. Az otthonában temérdek tárgyat gyűjtött össze, mikor csak tehettem, segítettem ebbéli munkáját. Sok-sok év múlva megkaptuk a felső iskola egyik lakását, amit elkezdtünk berendezni a gyűjtemény darabjaival. Mire ezzel, a helytörténeti kiállítás megvalósításával végeztünk, Laci bácsi, a megyei honismereti egyesület elnöke meghalt. Temérdek útravalót kaptam tőle; a legfontosabb, hogy minden embert egyformán kell tisztelni. Ezért is örülök az elismerésnek, hogy az általa kitaposott úton mehettem tovább – teszi hozzá fátyolos tekintettel.
Az Árpád-kori településüket 1985-ben csatolták a megyeszékhelyhez, más kérdés, hogy az elvárosiasodás akkor még nem tudta lerombolni a falusias jelleget, megmaradtak a családi tradíciók és népszokások. Ebből kiindulva magasabb szintre emelték a hagyományőrző cselekedeteiket. Előbb alapító tagként a helyi óvoda személyi és tárgyi feltételeinek gyarapításán dolgozott, majd 1989-ben lehetőséget kaptak az intézmény névváltoztatására, önálló arculatának kialakítására. A Kastélykert elnevezést választották, és néphagyományőrző munkaközösséget alakítottak ki. A települést járva a „kalendáriumukba” gyűjtötték a folklórelemeket, ünnepeket és szokásokat, amik aztán nevelési programjuk sarokpontjai lettek. Az azóta új helyre költözött óvoda tervezete ma is a családokkal együttműködő kölcsönös bizalmon alapul.
– Sok kincset ismertettünk meg a kicsikkel, akik nyitottak voltak a művészi értékek iránt. A hagyományőrző szerepünkkel 1990-ben átléptünk a falainkon túl: a helyi kultúrházzal abban az időben hoztuk tető alá az első Rátóti-napokat, a rendezvénysorozat az óvodánk szüreti felvonulásával zárult. Később a Magyar Televízió rögzítette az általunk előadott „Krisztkindli” és a „Tamázás” ma is élő népszokásait, míg japán néprajzkutatók részt vettek egy szüreti mulatságunkon – büszkélkedett.
Szakemberek is alátámasztják, miszerint a hagyományőrzés rendszeres és tudatos beépítésével az óvodai nevelőmunkába érzelmi, esztétikai, erkölcsi, ezen belül a szülőföld iránti szeretet valósulhat meg. Az így átélt elfoglaltságok a közös élmény erejével hatnak a gyerekekre, erősítik a közösséghez való tartozásukat: tanulhattak az emberi tiszteletről, a szülőföld szeretetéről, a munka értékének megbecsüléséről, miközben nyugalommal, kitartással, segítőkészséggel és önzetlenséggel vérteződtek fel. A Ranolder-díjas pedagógus 2007-ben ment nyugdíjba, ám a közéleti feladatainak nem fordított hátat. Három cikluson keresztül segítette a településük önkormányzati képviselőjének munkáját. Közben tízrészes előadás-sorozatban foglalta össze Rátót történetét és kultúráját. A civil szervezetek közül ma is tagja a Német Nemzetiségi Egyesületnek. Az országos és nemzetközi fesztiválokon arany- és ezüstérmeket nyert, Pro Meritis-díjat is kapott Bakonyerdő Pávakört három és fél évtizede erősíti, velük számtalan helyi programon és nemzeti ünnepen énekelt, de bemutatkoztak hazánk más pontjain is. Repertoárjukban nép-, katona- és erdélyi dalok, kánonok, kétszólamú, illetve egyházi énekek szerepelnek.
A sokakkal meghitt és közvetlen kapcsolatot ápoló, a helyi művelődési házban jó néhány tárlatot megnyitott Kauker Katalin másfél éve – mondjuk úgy – visszavonultabban él, inkább az otthonában, a kertjében dolgozgat a párjával, akivel közös a világnézetük. A házban és a körül példás rend uralkodik. Ám immáron több szabadidővel is rendelkezik, ha kedve tartja, főként vallásos témájú könyveket olvas. Megérdemli a pihenést, mert mint fentebb összefoglaltuk: sokat tett a városrész kulturális életének fellendítéséért, a rátóti közösségek megreformálásáért és fenntartásáért, a helyi identitás erősítéséért – Gyulafirátót hírnevének öregbítéséért. (Király Ferenc)