„Szép helyekre kerülhettek itthon a műveink, és nekünk ez a legfontosabb” – vallja az Olasz Miklós és Pagony Rita művészházaspár. A Gizella-díjjal frissen kitüntetett veszprémi alkotók művei mellett nap mint nap elmegyünk, megcsodáljuk, sőt használjuk is őket. Ilyenek például a Gizella-udvarban található ivókút vagy a balatonfüredi Kossuth-forrás kútfeje.
Soós Andrea – Hogyan dolgoznak közösen, milyen nehézségekkel jár, hogy alkotásaik folyamatosan szem előtt vannak? Erről is beszélgetünk a művészekkel, de kevésbé ismert oldalukról, illetve azon munkáikról is szó esik, amelyekről nem is tudjuk talán, hogy kezeik közül kerültek ki.
– Sok szeretettel gratulálunk az elismeréshez! Mely műveik találhatók Veszprémben és környékén?
Pagony Rita: – Köszönjük szépen… Nem szerénytelenségből, inkább hiánypótlásból itt először a kerámiaszobrászi pályám jut eszembe. A tengeren innen és túl elért eredményeim, amelyeknek rangos papír alapú dokumentumai vannak. Ezek a dolgok sokszor elsikkadnak, pedig Veszprém polgáraiként értük el a sikereket. Itteni 40 évem alatt a híradások beszámoltak helyi munkáinkról.
A Gizella-udvarban lévő, mára igen patinás ivókútról, a Margit-templomban lévő és formátumában is tekintélyes kálvária domborműsorozatról, a balatonfüredi Kossuth-forrás keménymészkőből készült kútfejéről vagy éppen a pápai városháza udvarában álló nagy korsóról szólhatok. Kivétel nélkül múlt századi alkotások egyébként. Ha nem történik valami, egyik-másik lassanként az enyészeté lesz. Ezek mind Miklóssal közös munkáink. Néhány történelmi alkalomra éremművészeti alkotásaim is készültek, több festményt, grafikát ajándékoztam Veszprém városi vagy éppen egyházi gyűjteménynek, intézménynek. Festői oldalamról kevesebben ismernek. Ezen még javítani kéne.
Olasz Miklós: – Jómagam az évtizedek alatt számos közintézmény, vendéglátóhely, bank, illetve biztosítófiók komplett berendezését terveztem Veszprémben, Pápán, Balatonfüreden, Pakson, Budapesten. A Ritával közös műveinken túl említeném a veszprémi Szent Margit-templom szentélyének 2000-ben megújított elemeit. Ezekbe többek szerint sikerült az átlagnál mélyebb gondolati elemeket sűrítenem. Több, feleségemmel közös gondolatokon alapuló emlékműtervem is van. Helyi vonatkozású a veszprémi Szent Benedek-hegyre is alkalmas, eredetileg Európa kálvária című emlékműegyüttesünk, amely a Művészetek Háza által az 1996-os kiállításunkra kiadott katalógusban szerepelt először.
Mindig tudnak egymásnak újat mondani
– Hogyan dolgoznak közösen, hogy képzeljük el az alkotási folyamatot? Mit ad hozzá a művekhez, hogy házaspárként készítik őket?
PR.: – Lakáskörülményeink miatt az életformánk mindig is olyan volt, hogy úgymond egymás szeme előtt voltunk. Bármelyikünk rajzol, fest, vagy épp gépen tervez, a másik mindig arra jár és van egy építő hozzászólása. A fogadókészséggel sosincs baj. A nagyobb munkákat gyárakban, szimpóziumokon, alkalmas műhelyekben valósítottuk meg, de a gondolat mindig otthon születik.
OM.: – Néha közös foglalkozású házasfelek egymással is versenyeznek. Mi mindig tudunk egymásnak újat mondani. Önállóan tájékozódunk, élményt gyűjtünk, azután összegzünk. Gondolati közösség is vagyunk.
– Alkotásaik, például az ivókutak nem csupán használati tárgyak, hanem műalkotások is. Milyen speciális hozzáállást igényel ez a kettősség?
PR.: – Minden alkotónak, minden műfajban megvan a maga felelőssége. Legyen bár irodalmi vagy zeneműről, avagy festményről szó. A mi felelősségünk még összetettebb, mert a művünk mindig szem előtt van, és a művészi minőségen túl számos egyéb gond akadhat, és akad is vele. Aki teheti, kerüli a szakmában az efféle feladatot.
OM.: – Egy ivókút sokszor egy épület műszaki összetettségével ér fel. Műszaki átadás, garancia, kötbér és sok egyéb, a más műfajok számára ismeretlen dolog. És ott vannak még a művészeti kritikák, műemléki szakvélemények! Régen többfordulós zsűri volt a kollégák kereszttüzében jegyzőkönyvvel stb. Nem is ártott az. Szóval, a művész nem mindig a felhőkben jár.
A kevesebb több?
– Egyre kedveltebb, fókuszban lévő műfaj a köztéri alkotás. Honnan hová jutott a műfaj, milyen „jó dolgok” jelentek meg, mik az esetleges vadhajtások?
OM.: – Erről egy külön dolgozat kéne. Szép helyekre kerülhettek itthon a műveink, és ez a legfontosabb. A művész azt mondatja velem: legyen szoborból minél több! A neves amerikai építész, Mies van der Rohe ismert mondása ám magyarul úgy hangzik: a kevesebb több. Ez leginkább a minőségre vonatkozik.
PR.: – Időtálló köztéri művekre gondolva arra hajlok, legyen iskolázott az alkotó. Példa erre városunkban Csikász Imre. Körülnézve, nekem kicsit hiányzik a koncepció. Ennek híján nehezen kerülnek a megfelelő művek a megfelelő helyre, pedig ez mindenki élményét komolyan javíthatja.
Életutak egyes szám első személyben
Pagony Rita: Budapesten végeztem a Képző- és Iparművészeti Gimnázium festő szakát. Az egyetemi rangú 9 féléves képzésű Magyar Iparművészeti Főiskolán porcelántervezőként végeztem. Itt szobrászatot is tanultunk. Átjártam az építész tanszék óráira is. Fontos, hogy többek között Szrogh György és Jánossy György professzorokat hallgathattuk. Így már eleve adott volt az építész-szobrász kapcsolat, amely Miklóssal összefűz, aki ott volt hallgató. Végzés után Herenden, illetve Városlődön lettem gyártmánytervező. Két gyermekünk és négy unokánk van. Az ő születésüktől a nyugdíjaskorig önálló művész voltam. Utam egyik mérföldköve az olaszországi Faenzában tradícionális nemzetközi kerámiaversenyen 1981-ben elért II. díjam. Rangként túlzás nélkül gondolhatunk pl. a cannes-i filmfesztiválra. A nyertes művek az ottani világhírű szakmúzeumban vannak. Tagja vagyok többek között a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének és a genfi székhelyű Nemzetközi Kerámia Akadémiának (AIC).
Olasz Miklós: 1960-ban kerültem Veszprémbe. A Lovassyban kezdtem meg a középiskolát, Győrben érettségiztem. A Magyar Iparművészeti Főiskola építész szakán diplomáztam. Jeles tanáraim közül tudomásom szerint már csak Rubik Ernő él és alkot. Az ő furfangos feladványait kellett sok más feladat között megoldani a jelentkezőknek. A műtermi rajz, szobrászati mintázás, építészet, bútortervezés voltak a tantárgyak közt. 1980 óta ismét Veszprémben élünk. Előbb a Veszprémi Tervező Vállalat belsőépítésze voltam, majd önálló tervezőművész lettem. Művésztanyává, galériává alakítottunk önerőből egy 18. századi falusi házat a Balaton-felvidéken, ami több mint három évtizede a második otthonunk. A művészet hívei máig megfordulnak ott. Mára családi gyermekparadicsommá is vált.