Rangos kitüntetésben részesült nemrégiben Vándorfi László. A Pannon Várszínház alapító-igazgatója a Magyar Művészeti Akadémia Életút-díjának apropóján mesélt lapunknak pályájáról, sikerekről, boldogságról és legnehezebben megélt kudarcáról is.
– A Magyar Művészeti Akadémia Életút-díja rangos kitüntetés, mit lehet tudni a hátteréről?
– Vannak díjaim, de az ilyen típusú művészeti díjak eddig óvatosan elkerülték a pályámat. Nagyon örülök neki, mert ez szakmai díj és bár a részleteket nem, de azt tudom, hogy egy alulról jövő kezdeményezés indította el. Nekem egyébként a Magyar Művészeti Akadémia pozitív csengésű név, sok barátom van a tagok sorában, köztük tervezők, grafikusok, zenészek, képzőművészek, táncosok és persze színészek, rendezők.
Sikeres versmondó
– Milyen volt az első találkozása a színházzal?
– A Petőfi Színház volt az első színház az életemben. Jól emlékszem arra, amikor kisgyerekkoromban mentünk anyukámmal a piacra és én megkérdeztem tőle, hogy mi az a golyónyomokat viselő épület és mondta, hogy ez a színház. Akkor még nem volt társulat, csak alkalmi színpadi előadások, időnként mozi. Az 1956-os lövedéknyomokat elég sokáig viselte az épület, még gimnazista koromban, amikor már bérletes nézője voltam a színháznak, akkor is látszott néhány. Itt láttam az első előadásokat, itt tapasztaltam meg, hogy mi is az a színház.
– Hogyan indult a pályája?
– Nagyon sikeres versmondó voltam, s bár nem határoztam el, hogy színész leszek, sokan javasolták, hogy próbáljam meg a színművészeti főiskolát. Föl is vettek, de mégsem indult el az osztályom, mert a leendő osztályfőnököm, Békés András megbetegedett. Az ELTE bölcsészkarára felvételi nélkül bekerülhettem és rögtön az első napokban megkerestek azzal, hogy nem kívánok-e az Egyetemi Színpad tagja lenni. Akkoriban tért vissza Ruszt József is művészeti vezetőként. Nekem pedig fogalmam nem volt addig, hogy a külföld számára az egyik legkeresettebb magyar színházba kerültem, amely annak ellenére, hogy javarészt egyetemistákból állt, megfordult és díjakat is nyert a legmenőbb nyugat-európai fesztiválokon.
Vissza a szülővárosba
– Az egyetemi évek alatt elkerült szülővárosából, azután még jó néhány évig nem tért vissza.
– Budapest, Kecskemét, Budapest, majd ismét Kecskemét volt a sorrend. Két meghatározó mestert követve, az említett Ruszt József, majd Jancsó Miklós hívására váltottam színházakat. Mindkettőjüktől rengeteget tanultam, színházfelfogásuk, személyiségük meghatározó emberi és szakmai élmény volt. Hegyeshalmi László igazgató hívott Veszprémbe 1986-ban, színészként, rendezőként és dramaturgként. Egy év zalaegerszegi megszakítással azóta itt vagyok. Veszprém tehát végérvényesen visszatért az életembe, és bár voltak pillanatok, amikor úgy tűnt, hogy jobb lenne menni, maradtam, idekötöttek az emberi kapcsolataim, ezenkívül pedig úgy gondoltam, hogy érzem ezt a várost. Ez a mai napig így van, remélem, mások is így látják.
– Kilenc éven keresztül volt a Petőfi Színház igazgatója.
– A rendszerváltás utáni első szabadon választott önkormányzat tett meg az intézmény igazgatójává. Úgy tudom, én voltam az első olyan igazgató az országban, aki ily módon került a posztjára. Megválasztásom rettenetes nagy vihart kavart. Az volt a fő érv ellenem, hogy túl fiatal vagyok, pedig akkor már 39 éves voltam. Örültem neki, hogy fiatalabbnak hittek a koromnál (nevet). Nagyon szép időszak volt az a kilenc év. Máig rekord az akkor elért bérletes nézők száma. Latinovits Zoltánról neveztük el és felfuttattuk a Játékszínt, külföldi kapcsolatokat teremtettünk, megerősítettük a sepsiszentgyörgyi kapcsolódást, fesztiválokon vettünk részt, játszottunk várakban, különböző tereken, belaktuk színházzal a várost, a megyét, a nézők pedig pártfogolták a széles kínálatot. Voltak népszerű darabok, olyan új irányok, amik korábban nem, bekacsintott hozzánk a kor alternatív művészete is. Így lett része a színház műsorpolitikájának a kortárs táncművészet. Ebből nőtt ki a ma is élő Tánc Nemzetközi Kortárs Fesztivál.
– Ez a korszak is véget ért…
– Addigra 49 éves elmúltam és átgondoltam, hogy mit nem csináltam még a szakmámban. Valójában szinte mindent, amit lehet. Kivéve egyet: színházat még nem alapítottam és úgy gondoltam, hogy bár lehet, hogy 50 éves korban nem is illik már, de úgy döntöttem, belevágok a semmiből.
– Hogyan látja a Pannon Várszínház és a Petőfi Színház egymás párhuzamos működését a városban. Hogy vannak egymással?
– Nagyra értékeljük, hogy az önkormányzat kinyilvánította, örül neki és támogatja, hogy a városnak három színháza van. A kapcsolatot pedig nem kell erőltetni, szerencsére megférünk egymás mellett, különböző profilunk van, mást gondolunk a színházról. Ez nem baj, hiszen nem egy- vagy kétféle, hanem végtelen számú jó színház létezhet. Én azt vallom, hogy „virágozzék minden virág”. Vagyis, ahol van tehetség, szakmai és ízlésbeli érvényesség, az működjön, a közönség pedig mindig eldönti, mire kíváncsi, hiszen ez a műfaj nézők nélkül elképzelhetetlen, ők hoznak ítéletet.
Kudarc és siker
– Mi volt a legnagyobb kudarca?
– Az úgynevezett karrieremben többször előfordult, hogy rajtam kívül álló okokból megszakadtak bizonyos dolgok, nemcsak a Petőfi Színház igazgatói posztjáról való leváltásom volt ilyen. De nyilvánvalóan ez volt a legnagyobb csalódásom. Amikor már tudtam, hogy el kell menjek, még egy évig csináltam úgy, hogy fel voltam függesztve, az döbbenetesen nehéz helyzet volt. Abba egy picit belehaltam.
– Mi jelenti a legnagyobb sikert?
– Imádom, amikor boldog a néző, a színész boldogsága is fontos, de mi a nézőért dolgozunk elsősorban. Egy szempontból szerintem mi mind teljesen egyformák vagyunk ezen a pályán: nem nőttünk fel igazán, hanem kisgyerekek vagyunk, akik ülnek az iskolapadban és arra várunk, hogy a tanár néni vagy bácsi megsimogassa a fejünket és azt mondja, hogy ez jó volt. A dicséretre, ezekre a mondatokra áhítozunk. Nem feltétlenül díjakra, de persze a díj is ilyesmi.
Miután megkaptam az MMA Életút-díját, a színház közösségi oldalára özönlöttek a gratulációk, 40 000 elérése volt a kitüntetésemről hírt adó posztnak, rengeteg komment, visszajelzés érkezett, hihetetlenül sokan örültek velünk. Jó érzés volt, hogy ennyire sokan számon tartanak, hogy létezem. A siker teszi értelmessé ezt a pályát. Itt anyagi értelemben nem lehet nagyon gazdaggá válni. Viszont ezt a típusú boldogságot megélni, amit a nézői visszajelzések jelentenek, kevés területen adatik meg. Ilyen értelemben sikeresnek mondhatom magam, mert sokszor voltam boldog.
Soós Andrea