Az ENSZ számításai szerint míg 2010-ben a világ népességének 7,6 százaléka tartozott a 65 éves és annál idősebbek csoportjába, ez az arány 2050-re már 16 százalék lesz. Európában már 2010-ben a 65 év felettiek csoportjába tartozott a népesség 16,3 százaléka, ami 2050-re 27,6 százalékra nő. A népesség elöregedése pedig nagyon sok kihívást jelent nemcsak gazdasági szempontból, hanem a társadalmi együttélési formákban és az egészségügyi ellátás területén is. A házi segítségnyújtó szolgálatok az utolsó védvonalat jelentik a kórház vagy az idősotthon előtt.
Gyakorlatilag a fejünk felett húzott el egy Chinook helikopter, amikor a lassan beköszönő nyár első melegebb napján Hajmáskérre érkezünk. Az igencsak hangos alapzaj végigkísér minket, míg Bikádi László református lelkésszel, a Hajmáskér-Sólyi Református Társegyházközség vezetőjével beszélgettünk, de hát a helyieknek és a környékbelieknek ez évtizedek óta ismerős zaj, és nem idegen a hatalmas harci eszközök látványa sem a templom felett.
– A Hajmáskér-Sólyi Református Társegyházközség 2011-ben úgy döntött, hogy belép a szociális alapszolgáltatók sorába, először falugondnoki szolgálattal Sólyban és Királyszentistvánon indultunk, aztán minimálisan 36 ellátottal és négy gondozóval itt a térségben, de pillanatok alatt kiderült, hogy erre sokkal nagyobb igény van – ismertette a házi segítségnyújtó szolgálat létrejöttét Bikádi László.
Egymást látják el a generációk
Ahogy a lelkész fogalmazott, 2010–2011-ig ez a szolgálat leginkább „pénzmosoda” volt, gyakorlatilag annyi történt, hogyha egy gondozó hozott nyolc idős embert, aki aláírta neki naponta a gondozási naplóban, hogy ott volt, akkor egy nem nagy, de elfogadható fizetést lehetett szerezni. Az állam fizetett egy bizonyos összeget, a normatívát mindenképpen megkapták. Aztán egy egyházi ember, Czibere Károly egykori államtitkár rakta rendbe jogszabályilag ezt a szolgáltatást: megpróbálta leszabályozni, de nem túlszabályozni.
– Nagyjából 2012-től ez a szakma megkapta azt a méltóságot, hogy komolyabb feladatai vannak, tisztességesen meghatározott keretek között kell működni. Most már nem akárkit veszünk fel, hanem csakis olyat, akinek megfelelő szociális gondozói szakképzettsége van. És válogatunk azok közül is, hogy ki a legjobb. Belekezdtünk tehát mi is ebbe a tevékenységbe, láttuk az igényt és láttuk azt is, hogy van szabad munkaerő. Továbbá nekem meggyőződésem, hogy az egyházi szolgáltatók szerepét ebben növelni kell. Hiszek abban, hogy újra cselekvő egyházzá kell válni, nekünk ez testhezálló, az elmúlt ezer évben nemcsak Magyarországon, hanem a világban az idősgondozást a gyerekek és az egyház látta el. Korábban a nagyszülők vigyáztak az unokákra, ellátták az egyszerűbb feladatokat a ház körül, de ahogy változott a társadalmi rend, az idősek funkciójukat vesztetté váltak. Ma egy nyugdíjas, ha nincs valami hobbija, ha nincsenek feladatai, elveszti az életcélját, és annál inkább felerősödik az a folyamat, amit az idősellátásban dementálódásnak hívunk – mondta.
A hajmáskér-sólyi szolgálat jelenleg a megye mintegy háromnegyed részén, Veszprém–Várpalota–Zirc kistérségben és a füredi járásban több mint ezer gondozottat lát el százötven körüli aktív dolgozóval. Vannak gyesen lévő kismamák is az állományukban, s mint ahogy Bikádi László fogalmaz: sok céggel ellentétben, akik ódzkodnak a gyerekes vagy gyerekvállalási korban lévő nőktől, ők kifejezetten büszkék erre. „Az, hogy fogjuk az idősek kezét, azzal jár, hogy a fiatalokét is” – mondja, majd hozzáteszi: a társadalom szabálya, hogy a generációk egymást látják el.
A házi segítségnyújtó szolgálatba jelentkező idősek gondozási szükségletét egyébként a háziorvossal karöltve határozzák meg, ez általában napi egy és négy óra között van. Akinek ennél többre lenne szüksége, annak már az idősotthon javasolt. A feladatok sokrétűek, többek között fürdetés, kötözés, gyógyszerezés, etetés, bevásárlás, ügyintézés, Bikádi László meg is jegyzi: nem cselédlány, nem takarítónő, ahogy azt sokan vélik. Aztán a lelkész egy tűpontos definíciót is ad: a házi segítségnyújtás az utolsó védvonal az idősotthon előtt. „Ráadásul, ha a saját otthonában látsz el valakit, azzal meghosszabbítod az életét” – véli.
Végig „terepen” voltak
Az elmúlt több mint egy év számtalan kihívás elé állította őket is, nem túlzás állítani: halmozottan hátrányos helyzetben voltak.
– Nálunk nem volt home office, és nem megbántva az egészségügyi szakmát, ahol a 60 feletti háziorvosok csak telefonon rendeltek, mi végig „terepen” voltunk. Ha egy gondozónk megbetegedett, akkor 7–8 ember ellátása került veszélybe. Vagy érintésmentes ellátás? Mégis hogyan? Mi is folyamatosan fertőtlenítettünk, kerestük a megoldásokat, úgy, hogy a szociális szakmát nem emelték ki az oltási sorban. De a mi embereink ezt tudomásul vették, mi feladatra szerződtünk, és nem az állammal, hanem az Úristennel. Sajnos volt veszteségünk is, egy ösküi gondozónk, negyvenes évei elején járó édesanya is a járvány áldozata lett. Mindannyiunkat nagyon megrázott.
De mint Bikádi László hozzátette, meg kell jegyezni azt is – és erre büszke is –, hogy a hivatalos úton eljuttatott észrevételeikre mindig kaptak választ, figyelt rájuk a kormányzati irányítás. Az elszámolásaik is mindig rendben vannak: a Magyar Államkincstár kétévente ellenőriz, idén sem állapított meg visszafizetési kötelezettséget, ez azt jelenti, hogy pontosan, szabályosan elvégzik azt, amit kell.
Az, hogy a segítségnyújtás miként működik a gyakorlatban, rövid séta után már Ilonka néninél tapasztalom meg. Takaros kis ház, tiszta, rendezett porta, csodás pünkösdi rózsák az udvaron és láthatóan jóval korábban elültetett borsó az ápolt kertben, mint az én magaságyásomban. A korából legalább 15 évet simán letagadható 90 éves Ilonka néninél, azaz Vázsonyi Lászlónénál épp ott van gondozója, Gulyás-Kovács Brigitta is. Ilonka néni pedig abszolút az a fajta idős ember, amilyen az ember (legalábbis én) lenni akar: főz, kertészkedik, olvas, varrogat, dolgozik. Pozitív, vidám, negyedóra alatt több bölcsességet mond, mint ami egy Coelho-könyvben van.
– Győrben lakik a lányom és az unokáim, hazajönnek persze a gyerekek, de ők nem tudják a napi dolgokat intézni, úgyhogy Brigi segít minden külső ügyben: bevásárlás, posta, fahordás – de a tévé- és telefonszerelő is Brigi, a műszaki dolgokhoz nem értek – sorolja nevetve Ilonka néni. Szinte mindennap főz, kertészkedik, dolgozik sokat, sétálgat az udvaron, a rossz dolgokkal pedig egészen egyszerűen nem törődik.
– A Jóisten eddig még mindig vigyázott rám, én nem félek. Úgy fekszem le, hogy mindig valami szépre gondolok. Mindig azt mondom, nem kell sipákolni: ha ülök, akkor is fáj, akkor meg nem mindegy? Inkább teszem a dolgom. Jól kell felfogni az életet, az öregkort – teszi hozzá, s ha valakinek, akkor neki el is hiszi az ember.
Még nem a vég, de már majdnem
Éppen ezért kicsit sem csodálkozom, amikor Brigi azt mondja, hogy az elmúlt négy évben, mióta itt dolgozik, rettentő sokat tanult a gondozottjaitól. Hatan vannak jelenleg, 84 éves a legfiatalabb és 93 a legidősebb, fele-fele arányban nők és férfiak.
– Nagyon bölcsek, iszonyú sokat lehet tőlük tanulni, sok tanácsot adnak, legyen szó a háztartásról vagy más dolgokról. Ráadásul nagyon sok szeretetet tudnak adni. Nem mindig van jó napja az embernek, azonnal észreveszik, feldobják, meghallgatják. Tudom, hogy furán hangzik, de amikor szabadságra megyek, az első egy-két nap még örülök, hogy pihenhetek végre, de aztán a napok múlásával egyre többször jutnak eszembe az ápoltjaim.
Mielőtt elbúcsúzunk, Ilonka néni még elmeséli az előző napi történéseket a macskájával és a fészekből kiesett kismadárral (elárulom: nagyon szófogadó cica, úgyhogy happy end a történet vége), én meg kifele menet néhány pillanatra belefeledkezem a pünkösdi rózsák illatába.
Aztán a hazafele vezető úton még hosszasan elidőznek a gondolataim ott, amiket a lelkész mondott. Hogy ez itt az alkonyzóna. Még nem a vég, de már majdnem. Ahol a világi válaszok nem jó válaszok. Ahol egyedül az segít, ha az embernek van egy minimális hite, legalább abban, hogy emberhez méltó körülmények között kísérjék el a gondozottakat. Alighanem nincs is ennél fontosabb.
Kiss Nikolett