Kivételes képességű sportoló volt, a taekwondo élő legendája, aki a világ- és Európa-bajnokságokon szakajtónyi medált nyert. A felkészülésébe mindig iszonyatos mennyiségű energiát fektetett, de nem a sikerek, hanem a sport szeretete éltette. A felemelő érzések megmaradtak neki, jóllehet a fénylő csillagból példás édesanyává változott. Rajkai Andrea a térdműtétjei után már „csak” egyvalamire vágyik: fájdalommentes életre.
Király Ferenc – Sosem sztároltam magam, sehol sem hirdettem, hogy mely diadalok részese voltam, egyszerűen más, mondjuk úgy: hétköznapi embertípus vagyok – válaszolta ama kérdésünkre, „vajon az ismerősei, a kollégái vagy a tanítványai tisztában vannak azzal, hogy hajdanán mit tett le az asztalra?”. Bizony, még a közelében élők sem igazán tudják, hogy városunk sporttörténelmének egyik kiemelkedő alakja, aki a vb-kről három arany-, két ezüst- és hat bronz-, míg az Eb-kről öt arany-, tíz ezüst- és tíz bronzéremmel tért haza. Egyéniben és csapatban, formagyakorlatban, szabad küzdelemben és törésben is „ott volt a szeren”. A hazai viadalokon majd’ két évtizeden keresztül volt veretlen, ob-n a tragikus körülmények között elhunyt Engrich Marianna múlta felül, még 1987-ben – majd kezdetét vette egy megszámlálhatatlan dicsőséggel szegélyezett pályafutás. Tinédzserként felnézett hazánk első taekwondo vb-elsőjére, miként ő is példaképe lett az utódjának, annak a Rákóczi Renátának, aki Rajkai sérülése, fáradásos lábtörése miatt indulhatott a 2006-os Eb-n (…amit meg is nyert), és aki két éve az egyik televíziócsatornán sugárzott extrémsport-vetélkedő, az Exatlon Hungary egyik központi figurája volt.
Futóként kezdte
Főhősünk az egykori Kiss Lajos (ma Simonyi Zsigmond) iskolában aranyjelvényes közép- és hosszútávfutó volt, de sportlövőként is ért el jó eredményeket. Később az unokatestvére csalta el egy taekwondo-edzésre, amit Gosztolai Géza tartott az Úttörőházban. Azután dr. Somlai János és Sebestyén Pál felügyelte a gyakorlásait, majd az idő haladtával olyan helyi kiválóságokkal dolgozhatott együtt, mint a szintén klasszis Papirovnyik Mónika, aztán Sisak Zsófia, Mucsy Petra és Kandikó Zoltán. Az akkori Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskolában végzett, majd egy szövetkezet könyvelőként foglalkoztatta. Később az ELTE-n testnevelés-rekreáció szakon, majd az ezredfordulót követően a Testnevelési Egyetemen diplomázott. Már huszonhét éve tanít a VSZC Jendrassik-Venesz Szakgimnáziumban és Szakközépiskolában testnevelőtanárként. Ezen túl a Báthory iskolában, a Kék Madár Alapítvány keretén belül alsó tagozatosoknak oktatott taekwondót a koronavírus-járvány betöréséig.
– Sajnos azt kell mondanom, a pandémia kezdi megölni a sportot, a diákolimpiákat ismét „lefújták”, viszont tréningeket is csak elvétve tartanak – húzta alá a csodálatos karrierrel rendelkező, négydanos, feketeöves pedagógus. – A Báthoryban egy esztendeje nincsenek óráim, amit sajnálok, mert a fiatalok között akadtak tehetségesek, másrészt a foglalkozások a kicsiknek feszültséglevezetőnek is jók voltak. Az ügyesebbekre rendre felhívtam a volt sporttársaim figyelmét, akik klubszinten istápolták a gyerekeket. A középfokú intézményünkben sincsenek tanórák, a feladatokat online beszéljük meg. Testnevelőként nincsenek túlzott elvárásaim, csupán annyit kérek a diákjaimtól, hogy az aktivitásszámlálójukkal naponta produkáljanak négyezer lépést. Három-négy hetente egészségügyi teszteket írunk, például azt kutatva, hogy naponta mennyi folyadékot fogyasszunk, s miként épül fel az izom. Tudom, nem ez lesz a szakmájuk, mégis nehéz őket motiválni, a legtöbbjükből hiányzik a mozgásszeretet. A mai generáció – még annak fogékonyabbnak gondolt része is – gyorsan szeretne eredményes lenni, ám nincs meg bennük az a tűz, amivel mi bírtunk.
Mindenkinél többet edzett
Nem Rajkai Andrea volt a veszprémi taekwondóélet legtehetségesebb aktívája, a sikereit főként a kitartásával, a tudatosságával és a megszállottságával érte el. Nem azért hajtott és lett a sportág meghatározó egyénisége, mert ez volt a célja, esetében ezt az élet hozta magával: a sportért szeretett küzdeni. Ünnepek idején éppúgy „gürizett”, mint máskor, ráadásul mindenkinél többet edzett. Ennek köszönheti, hogy kijárta a távol-keleti küzdősport magasiskoláját, hogy a viadalokon a nála jóval fiatalabbaknak is irányt mutatott. A külvilágot kizárva, csak a mérkőzéseire koncentrálva ment előre. Emlékszem, nagy hassal is mozgott, terhesen sem akart otthon ülni, ezért az egyik kondicionálóteremben még az első szülése előtti napon is tekerte a szobakerékpárt. Első gyermeke, a 19 éves Viktor világra jötte után is éhes maradt a sikerre, hiszen a taekwondo az életformájává vált. A csípőprotézis-műtétje sem törte meg, ám a térdével kapcsolatban ugyanez nem mondható el: – Már kétszer műtötték, és noha mindkétszer becsülettel végigcsináltam a rehabilitációt, a sérült rész továbbra sem az igazi. Egyszerűen nem tudok vele futni és a lépcsőzés is nehezemre esik. Képtelen vagyok vízszintes helyzetbe „hozni” a lábam, mert az nem hajlik úgy, ahogy kellene. Mivel egy fájdalom nélküli életre vágyom, idővel újra műtőasztalra fekszem és hiszem, hogy a harmadik operáció után minden rendben lesz. Ez persze nem zavar abban, hogy a suliban már reggel elliptikus fitneszgépen dolgozzak, szobakerékpározzak, de ha arról van szó, tornázok, testtel ellenállásos edzést végzek vagy csak hasazok. A sportos fanatizmusomat ugyanis semmi sem tudja kiölni belőlem.
Győztes típus
Noha a térde miatt fájdalmak gyötrik, a lelkében ott vannak a felemelő érzések, amelyek erőt adnak neki a folytatáshoz. S persze a szerettei is. – A katona férjemmel és a kisebbik gyermekünkkel, a 14 éves Virággal Kádártán élünk. A kamaszodó lányunk a Simonyi iskolában kitűnő tanuló, és bár nem egy tornászalkat – a 175 centihez közelít –, szertornázik. Miközben tudom, hogy a testi adottságai miatt nem lesz világbajnok, folyton mondom neki, hogy a gyakorlásokon tegye oda magát. A bátyja nem sportol, a nagyszüleinél lakik a fővárosban, s logisztikai területen helyezkedne el. Úgy két-három hetente látogat meg bennünket a veszprémi városrészben – mesélte a V. Volán SE, majd a V. Taekwondo Club sportolója.
A legutóbb tizenöt éve versenyzett, hazánkban az év taekwondozójának ötször megválasztott, Pro Meritis-díjas, 53 éves Rajkai Andreát a sport sok mindennel felvértezte. Így küzdeni tudással, alázattal, pontossággal, fegyelemmel, akaraterővel, az ellenfél tiszteletével, a másokon való segítő szándékkal. A győztes típusú sportoló rendszerint elfogadja az élet dolgainak alakulását, ám ha valamit kérhetne: nem bánná, ha az a fránya térde megint úgy működne, mint a fényes hőskorban…