Ötven kötet – huszonhat évnyi gyűjtőmunka a rövid mérlege az Erdély honismereti fotóalbumsorozatot és a híres erdélyi személyiségeket megismertető könyvfolyamot megalkotó Lőwey Lilla – Váradi Péter Pál munkásságának. Nagyváradot bemutató kötetük ősszel jelent meg. Azt mondják ez volt az utolsó. Mi minden történt a negyed évszázad alatt? Szemezgessünk velük az élményeikből.
– Amikor elkezdték a gyűjtőmunkát, gondolták-e, hogy ilyen hatalmas életmű kerekedik ki belőle?
Váradi Péter Pál, fotográfus: – Ceaușescu hírhedt falurombolási rendeletének hatására indultam útnak 1985-ben. Először a Nagyvárad és Kolozsvár között fekvő Kalotaszegen és környékén kezdtem el fotózni, hiszen tudtuk, hogy ott egyes falvakat már kijelöltek megsemmisítésre. Ezeken a településeken megszüntették a buszközlekedést, tilos volt a házakat felújítani és bezáratták az iskolákat is. Én pedig sorra fényképeztem őket, hogy valami megmaradjon belőlük a jövőnek, és azért, hogy megpróbáljam felhívni az anyaországban élők figyelmét arra, hogy mi készül Erdélyben és milyen értékek vannak veszélyben.
– Mi lett az anyag sorsa?
– Az összegyűlt fotókat először kiállításokon mutattam be, főként a Dunántúlon. Egy ilyen alkalommal találkoztam egy néprajzkutatóval és az ő ötlete volt, hogy könyvet kellene létrehozni az anyagból. Persze 1987-ben Erdélyről még beszélni sem nagyon lehetett, nemhogy könyvben foglalkozni vele, így miután eldöntöttük, hogy albumot készítünk, jó darabig még csak a fióknak dolgoztunk. 1989-ben jelent meg az első, majd a második Kalotaszeg című album.
Házasságban és munkában is együtt
– Hogyan találtak egymásra Lillával?
– Akkori segítőm, első feleségem halála után kerestem fel Lőwey Lilla irodalomtanárt és kértem segítségét a további kötetek szerkesztésében. A sorozat hatodik kötete a Tél a havason című irodalmi antológia volt az első közös munkánk, majd még szorosabban összefűztük a sorsunkat, a munkakapcsolatból házasság lett. Kettőnknek együtt öt gyermekünk és hét unokánk van, és közösen készítettünk 45 albumot.
– Melyek voltak a könyvkiadás legnagyobb kihívásai?
– Eleinte a legnagyobb gondunk az volt, hogy kiadót találjunk, amelyik felkarolja az albumokat. Többet is elfogyasztottunk az évek alatt, akiknek, mondanom sem kell, teljesen ki voltunk szolgáltatva, a formától a tartalomig mindenbe beleszóltak. A 15. kötetünket készítve hoztuk létre a saját kiadónkat, hogy végre ne szólhassanak bele a munkánkba olyanok, akik sosem jártak még Erdélyben. Persze a saját kiadóval egy sor nemszeretem feladatot vettünk a nyakunkba, a cég működtetése a leghálátlanabb része a munkánknak.
– Lillának melyek a könyvszerkesztéshez fűződő legkedvesebb emlékei az elmúlt 25 évből?
Lőwey Lilla irodalmi szerkesztő: – Leginkább az első kötetek anyagának összegyűjtése érintett meg, elsősorban azért, mert gyűjtőmunkánk során sok-sok erdélyi barátunk lett. Olyanok, akik mindenben támogattak bennünket, fogták a kezünket, ötleteket adtak, hová menjünk gyűjteni, kinek a tanácsait kérjük ki. Székelyföld-szerte örök barátságokat kötöttünk ezekben az években.
Mindig emlékezni fogok arra a pillanatra is, amikor Pali hazahozta az Orbán Balázs című albumunkhoz készített fotóanyagot. Ugyanazokat a helyszíneket járta végig, amiket egykor a Legnagyobb székely. Amikor egymás mellé raktuk a 150 évvel ezelőtt készült Orbán Balázs fotókat és Pali friss fényképeit, a hasonlóság maga volt a csoda.
Pásztorkutyák, viperák, szédítő kalandok
– Milyen kalandokba keveredett Pál a terepi gyűjtőmunkák során?
VPP: – A bakancsos turisták életét éltem, sátor, barlangjárás, vízitúrák. Több alkalommal pedig kisrepülőről fotóztam azokat a vidékeket, amelyeket korábban végigjártam. Ezek a repülések igazán izgalmasak voltak, hiszen ahhoz, hogy ne üvegen keresztül fotózzak, le kellett vennünk a kétszemélyes repülő utasoldali ajtaját. Persze süvöltött a szél, ahogy pedig a pilóta ráfordult a tájra, körhintában éreztem magam. Messziről, felülről a legszebb, békésebb a természet, lent viszont már keményebb az élet, a hegyen meglephet még nyáron is a hóvihar és vannak viperák is. Igaz, én csak a pásztorkutyáktól féltem, sok kalandom volt velük, jó, hogy ép bőrrel megúsztam. Egy ideje medveveszély is van, olyannyira, hogy ma már nem is mernék elindulni egyedül egy sátorral kirándulni Székelyföldön. Mindennel együtt nagyon szép időszak volt a gyűjtőmunka, újrakezdeném, ha lehetne.
Veszprém felé, Erdély felé
– Mindig hangsúlyozták, hogy bár Erdély a szülőföldjük és szenvedélyük, ízig vérig veszprémi emberek.
LL: – Szeretem a várost, ahol a gyermekeimnek életet adtam, ahol felneveltem őket, ahova hazavárom az unokáimat. Itt van az otthonunk, itt mosolyognak ránk az ismerőseink, barátaink. A legtöbb kötetünk is itt kelt el, könyvbemutatóinkat Veszprémben is nagyon szerette a közönség.
Azt se felejtsük el, hogy a csodákat, amiket Erdélyben gyűjtöttünk, itt, Veszprémben, a Malom utcában dolgoztuk fel, Hattyúdalocska című összegző kötetünknek is ez az alcíme: Veszprém felé, Erdély felé. Sok jeles veszprémi személyiség személyesen is támogatta az évek során munkánkat, köszönet érte.
– A kötetekben felvonultatott kincsekből mennyi lett mára az enyészeté?
LL: – Nehéz megmondani. Az épített emlékek és a néphagyomány ápolása évről évre apad. A könyvek fotóin ábrázolt székely házak, várak, kastélyok egyötöde már nincs meg. A hegyekből kőbányák vittek el egész hegyoldalakat.
– Most, hogy leteszik a lantot, milyen érzésekkel tekintenek az életműre?
VPP: – Jókor fejeztük be. Azt gondolom, ezzel az 50 kötettel valamit letettünk az asztalra. Nincs vége, abbahagytuk, abba kellett hagyni. Egyrészt a könyvek, főként az igényes albumok iránt visszaesett a kereslet, törzsvevőink közül sokan megöregedtek, meghaltak, a fiatalok pedig más felületeket keresnek, nem könyveket. Azzal, hogy a Nagyvárad albummal, a szülővárosommal fejeztük be, úgy érzem, szép pontot tettünk a munkásságunk végére. Örülök és hálát adok az Istennek, hogy mindez megadatott.
LL: – Azt hiszem, hogy jót s jól cselekedtünk, hogy a belső kényszer, mely hajtott, űzött bennünket Erdély kincseinek megörökítésében, fotóalbumba formálásában, isteni eredetű. A cél is közös volt: megmenteni mindent, ami menthető. Az értéket, a magyar nyelvet, a magyarul beszélő nemzetet. Ha csak azt a parányi darabkáját is, mely ötven honismereti és irodalmi fotóalbumban elhelyezhető.
*
A Veszprémben élő házaspár-szerzőpáros gyökerei Erdélybe nyúlnak: az agrármérnök Váradi Péter Pál Nagyváradon, az irodalomkutató magyar-történelem szakos tanár, Lőwey Lilla Szovátán született. A honismereti fotóalbum-sorozatuk egyes darabjai – a történelmi múlton és a földrajzi környezeten kívül – megörökítik a jelenkor mozzanatait, szólnak az adott tájegység hagyományairól, népművészetéről, valamint bemutatják az erdélyi magyarság hitéletét, vallás kultúráját.
Az irodalmi albumok kiemelkedő erdélyi személyiségek bemutatásával foglalkoznak. Minden album a fotográfia és a szöveg egyenrangúságán alapuló könyv. Kötetenként 25-30 könyvbemutatón hirdették Erdély értékeit ott és az anyaországban.
Díjaik: Magyar Örökség-díj, Gizella–díj, Tamási Áron-díj, Pro Comitatu-díj, Magyar Érdemrend Lovagkeresztje.
Soós Andrea