Hatvanhét éve azt hitte, hogy csak a felsőfokú tanulmányai idején élvezi majd városunk vendégszeretetét, s noha többször elköszönhetett volna Veszprémtől, maradt, mert itt volt dolga. Már fiatalon vegyészmérnöknek készült, később egyetemünk rektorhelyettese lett, majd az intézményből másodikként jutott a Parlamentbe országgyűlési képviselőnek. Azóta is vallja, nem politikus alkat, így professzor emeritusként ma is részt vesz az oktatásban, a kutatásban. Dr. Papp Sándor immáron lakóhelyünk díszpolgára, akinek vetélkedőkbe illő az általános műveltsége.
Igen, ügyelnem kellett arra, hogy ne tátott szájjal hallgassam. Mindenhez, de tényleg mindenhez van hozzáfűzni valója, legyen szó természet-, vagy társadalomtudományról, művészetről, gazdaságról és politikáról – egy idézet, egy megjegyzés rendre ott lapul a tarsolyában. Nyolcvanöt esztendős, de úgy vág az esze, mint a borotva: elképesztő szellemi tőke birtokosa, meggyőződésem, hogy bármelyik televíziós kvízjátékban esélye lenne a fődíjra. Jó dolog beszélgetni, de vele szemben csak hátradőlni kell a székben és hallgatni, mert a mindenkori mondandójának súlya van. – Amikor csak tehetem, olvasok, mindig mást, amihez éppen kedvem van, hiszen az újabb köteteim megírásához kellenek a muníciószerű anyagok, információk. A ház körül már nem tudok dolgozni, az ízületeim betegsége megakadályoz ebben, ám szerencsére más egészségügyi problémám nincs. Az orvosok szerint idővel ezt a könyökmankót is elhagyhatom – mondja, miközben az asztalunk melletti járássegítő botjára pillant.
Szülői áldozatvállalás
– Hogy egykoron miért pont a kémiai tanulmányok mellett tettem le a garast? – kérdez vissza a kávéját kevergetve. – A Nyírségben, ahol gyerekeskedtem, még általános kultúrmérnököt is csak elvétve ismertünk. Szegény vidék volt az, de a szüleim minden áldozatot vállaltak annak érdekében, hogy a nővéremmel együtt felemelkedhessünk. Tizenkét-tizenhárom éves lehettem, mikor karácsonyra kaptam egy Vegytani kísérletek című könyvet, majd mivel az iskolában rendre segíthettem a kémiai eszközök összeszerelését, nem volt, ami eltántorított volna a vegyészmérnöki pályától. A szabadidőmben bátran kísérletezgettem: lisztet kevertem össze tintával és ecettel – idézi fel az első szárnypróbálgatásait.
A Budapesti Műegyetem vegyészmérnöki szakára jelentkezett, ahová helyhiány miatt nem vették fel, majd értesítést kapott, hogy várják a Debreceni Mezőgazdasági Akadémiára. Pár nap múlva pedig a Veszprémi Vegyipari Egyetem is „bejelentkezett” érte. Csak ültek otthon, tanakodtak, hogy mitévők legyenek, majd a BME-n villamosmérnöknek tanult testvérét meggyőzték az oktatói arról, hogy az öcsének jó helye lesz felénk. Korábban nem járt itt, az akkori Belső-állomáson meg is kérdezte egy embertől, hogy hol találja a villamos-megállót, ugyanis a várbeli kollégiumba tart. – Más világból érkeztem ide, az otthoni homokdombok után itt hegyek zárták le a horizontot – emlékezik vissza, aztán elárulja: az első fél éve után ismét vissza akart menni a műegyetemre, viszont a dékán nem járult hozzá a kérelméhez (…miközben három évfolyamtársa is felkerült a fővárosba). Később mind inkább feltalálta magát az intézményben, szerepet vállalt a tudományos diákköri munkákban, s beilleszkedését az is segítette, hogy nemzetközi folyóiratokba publikált társak vették a szárnyaik alá. Végzősként a Tungsram jogelődjében, az Egyesült Izzóban töltötte a nyári gyakorlatát, a cégnél biztos munkahellyel kecsegtették, mikor is a diplomaosztója előtt a tanszékvezetője neki szegezte a kérdést: „volna kedved itt maradni oktatónak?”. Budapesten anyagilag jobban járt volna, ugyanakkor megtiszteltetésnek vette, hogy az alma matera számítana rá. – És az sem volt mindegy, hogy a négyágyas szobánktól csak néhány percnyi sétára volt a munkahelyi irodánk – jegyzi meg mosolyogva.
Hű volt az alma materhez
Miután városunk díszpolgára okleveles vegyészmérnökként végzett, hat évig volt az általános és szervetlen kémiai tanszéken tanársegéd, tíz évig adjunktus, tizenkét évig docens, 1987-től egyetemi tanár, tizenegy évig tanszékvezető és kilenc évig oktatási és nevelési rektor-helyettes. Páratlan szakmai tudásával nagymértékben hozzájárult a tanszéke fejlődéséhez. A koordinációs-, a szervetlen fotó-, valamint a környezeti és biokémia volt a kutatási területe. Közben megszerezte a műszaki doktori címet, a kémiai tudományok kandidátusi fokozatát, továbbá az MTA doktori címét kémia tudományterületen. Külföldi főiskolákon is volt vendégelőadó. Az Apáczai Csere János-díjas professzor kimagasló szakmai teljesítményét számos publikációja is jelzi, hazai és nemzetközi kiadványokban nyolcvan közleménye és húsz összefoglaló munkája, illetve tanulmánya jelent meg. Ezen túlmenően számos könyv is fűződik a nevéhez.
A sav-bázis reakciók, az ilyen-olyan kötések és molekulaszerkezetek „árnyékában” dr. Papp Sándor huszonhat évig tagja volt a határainkon túl is hírnevet szerzett Veszprém Város Vegyeskarának. Meséli, miszerint az alapító Zámbó István kivételes közösségteremtő személyiség és művészegyéniség volt, aki a kultúránkat és a hagyományainkat elkötelezetten szerette és művelte. – Már az általános iskolában mondták, hogy jó hangom van. A tanszéken egyszer valaki hallotta, hogy dalolunk, majd felajánlotta, hogy menjek el a vegyeskar egyetemünk kamaraépületében tartott közgyűlésére. Így tettem és több mint negyedszázadon át tartoztam a kötelékükbe. A legkülönfélébb emberek jöttek ott össze: cipésztől a főorvosig, csakhogy mindenkiben volt egy kellemes belső intelligencia, amiből Zámbó István remek elegyet alkotott. A halála után Erdélyi Ágnes lett a karnagy, akinél szintén jó kezekben volt és van a társaság. Máig szeretem Bachot, Mozartot, Haydnt és Handelt, a klasszikus Kodály-műveket, de ha szabad azt mondanom: főként a kórusmuzsikában vagyok jártas – vallotta be.
Politikai kitérő
A nyolcvanas években közéleti tevékenységet is vállalt, elküldte a belépési nyilatkozatát a Magyar Demokrata Fórumba, bár sosem tartotta magát politikus alkatnak. – Inkább egy oda keveredett értelmiségi voltam – közli, majd visszakérdez: – Ugye, kíváncsi rá, hogy akkor mégis miért vállaltam a szerepet? Egyrészt mindig érdekeltek a környezeti problémák, másrészt régóta követtem figyelemmel a határon túli magyar közösségek életrajzát. Utóbbit tizenöt évig fakultatív tárgyként oktattam is, nem csak környezetvédelmi hallgatóknak, lévén, mások is kopogtattak az előadásaimnak otthont adó terem ajtaján. Egyébiránt mindig hangoztattam, hogy az egyetemek ne csak kiváló szakembereket, hanem jó embereket is képezzenek. Később az MDF párttá szerveződött, s az ő neve is felmerült képviselőjelöltként. A felkérést ugyan elvállalta, azonban az egyetemi státusza abban a négy évben is megmaradt, csütörtökönként és péntekenként tanított és vizsgáztatott. – Úgy voltam vele, hogy az egzisztenciámat nem akartam a politikai pályámra alapozni. Ezzel együtt büszkeséggel tölt el, hogy az egyetemről én lehettem a második ember, aki beülhetett a parlamenti széksorokba. Én egy olyan racionális területről érkeztem az Országházba, ahol nem igazán lehet mellébeszélni, ám már a képviselőségem elején megdöbbentem, hogy a politikában mennyire nem volt elsődleges szempont a cél- és észszerűség, a konzekvenség. Közvetlenül a rendszerváltozás után még mindenkinek mosolygott a szeme, aztán hamarosan elszürkült, az egykori ellenzéki partnerekből – akik előtte egymás mellett küzdöttek – ellenfelek, majd hovatovább ellenségek lettek. Kisvártatva rájöttem, hogy a politikai szerepvállalásom nem lesz hosszú életű. Hogy is fogalmazzak: nem volt hálás feladat képviselőnek lenni, a fogadóórákon időnként állni kellett az ütleget – teszi hozzá.
Aggódik Európáért
A képviselő az MDF frakció környezetvédelmi csoportjának vezetője lett, Bős-Nagymaros ügyével foglalkozott, míg a Parlamentben megválasztották a környezetvédelmi bizottság alelnökének. Hozzáteszi: egy idő után mind több képviselő „méregette” egymást, folyamatosak voltak a kritikák és a bírálatok, az egykori társak egymásnak estek. Hiányolta az empátiát, a szolidaritást, a szociális érzékenységet, a bizalmat és a hitet. Azt feleli, hogy az a négy év érdekes kitekintés volt számára, azonban 1994-ben visszament a könyveihez és a hallgatóihoz. Az akkori rektor, dr. Liszi János mindig kellő toleranciával fogadta a döntéseit. Végül nyomatékosítja, hogy akinek csak tisztelői vannak, az a politikában nem viszi sokra; ettől függetlenül a politikai érdeklődését nem veszítette el. – Általában megnézem az országgyűlési közvetítések összefoglalóit, de azokról most nem formálnék véleményt – szögezi le az MDF országos választmányának egykori elnöke.
Európa sorsát ugyancsak nyomon követi – a témával kapcsolatban könyvet is írt. Úgy véli, hogy az a kontinens, ami ötszáz éve olyan tudományos, civilizációs és kulturális értékeket képvisel és eredményeket produkál, mint Európa, az egyszerűen nem omolhat össze. A környezetvédelmi tanács korábbi tagja abban reménykedik, hogy a földrész kellő bölcsességet mutatva megtalálja a kiutat a válságból, vagyis európai polgárként nem vonná meg tőle a bizalmat. Sokat gondolkodik az elanyagiasodott és lelkileg kiürült világ konfliktusokkal terhelt, válságos állapotán. Ő is azon gondolatban próbál kapaszkodót találni, hogy a reménytelenség és kiúttalanság elhatalmasodó érzésével szemben a világ helyzete sosem reménytelen, mert sosem azokon múlik, akik nem hisznek az életben, hanem azokon, akik hisznek benne. „Csak, aki változik, marad hű önmagához” – idézi egy teológus tanulmánykötetének címét, utalva arra, hogy ez lehet a cselekvésre ösztönző reménységünk. Ugyanakkor mára a cselekvő közreműködését inkább a követő, szemlélődő életforma váltotta fel.
Ma is aktív
Professzor emeritusként minden héten bejár az egyetemre, hiszen mai napig folytatja oktatói és kutatói tevékenységét, de mint aláhúzza: az épület falai között már csak elvi kérdéseket feszegetnek. – Az emberi aktivitás a természeti környezetünket korábban nem tapasztalt mértékben – és egyúttal kiszámíthatatlanul – módosítja. A társadalom-gazdaság-természet hármasban egyensúlytalanság van, a nagyrendszer elemei a termelés és a fogyasztás folyamatában egymástól elválaszthatatlanok, összekapcsolódnak. A társadalmi cél, feladat és stratégia nem fogalmazható meg gazdasági, illetve környezeti cél, feladat és stratégia nélkül, miként fordítva sem – jelenti ki a még előadásokat tartó szaktekintély.
– Mint említettem, 1954-ben csak rövid ideig tartó, átmeneti állapotnak gondoltam a veszprémi éveimet, ám a városban otthonra leltem, a családi, baráti, munkahelyi és tágabb közösséghez, Veszprém múltjához és természeti szépségeihez fűződő kapcsolataim eltéphetetlenné erősödtek – adja értésemre, mielőtt elköszönnék tőle.
Névkártya:
Dr. Papp Sándor 1936. március 9-én született a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Biriben. A szülei ott gazdálkodtak. Az általános iskola hatodik osztályát már Nagykállón végezte, ahol a helyi gimnáziumban később leérettségizett. A vegyészmérnöki diplomáját a Veszprémi Vegyipari Egyetemen szerezte. A tanintézményben volt tanársegéd, adjunktus, docens, egyetemi tanár, tanszékvezető és rektorhelyettes. Tagja volt az MTA Fizikai-kémiai és Szervetlen Kémiai, a Környezettudományi Elnökségi, a Környezeti Kémiai Bizottságnak, valamint a Magyar Kémikusok Egyesülete elnökségének. Szintén tagja volt a Magyar Akkreditációs Bizottság plénumának, és elnökölte a Bizottság Föld- és Környezettudományi Szakbizottságát. Nyolc évig volt az MDF tagja és a megyei választmány elnöke, négy évig országgyűlési képviselő (1990-1994) és a Parlament környezetvédelmi bizottságának alelnöke. A házasságából két gyermeke született: a közgazdász Emília (53 éves) és a művészettörténész-régész Szilárd (51), akik három fiú- és egy lányunokával ajándékozták meg.
Király Ferenc