Még mindig többen kicsúfolják vagy süketnémának nevezik a siketeket, sokan pedig nem tudják elképzelni, hogyan élnek, mivel töltik a napjaikat nagyothalló embertársaink. Schmidt Mónika, A Csend Világa Alapítvány kuratóriumi tagja maga is hallássérült, életformájuk, gondjaik, örömeik megismertetésére úgynevezett esély órákat tart óvodákban és iskolákban. Mi mindennel foglalkozik még a szervezetük, sikerül-e életet lehelni közösségükbe a COVID-os szigorítások után? Erről is beszélgettünk Schmidt Mónikával, Vörös Eszter jelnyelvi tolmács segítségével.
– Mikor és milyen céllal jött létre az alapítvány?
– A Csend Világa Alapítvány a Veszprém megyében élő hallássérültek támogatására alakult 1993 szeptemberében. Az alapítók sajnos már nem élnek, édesanyám, Schmidt Ferencné nagyjából másfél évtizede vette át az elnöki tisztséget. Ez nagy fellendülést hozott a közösségünk életében, sok találkozót, programot, még az idősebbeket is sikerült megmozgatni.
– Mi a helyzet ma?
– Mára sajnos az idősek közül sokan nincsenek köztünk, a tagjaink közül pedig többen elszigetelődtek, betegek. A pandémia tovább rontott a helyzeten, eltávolodtunk egymástól, őszintén szólva gondolkodtam, hogy érdemes- e megtartani az alapítványt.
Egyre kevesebb a hallássérült
– Mekkora a közösségük? Kik járnak az önök által szervezett rendezvényekre?
– A helyzet az, hogy azért is vagyunk egyre kevesebben, mert az orvostudomány fejlődése miatt szerencsére évről évre csökken a hallássérültek száma. A hallássérültek egyébként egy gyűjtőfogalom, a nagyothallók és a siketek tartoznak bele. A nagyothallók között vannak olyanok is, akik nem tanultak meg jelelni, nem is keresik társaik vagy a siketek társaságát, tulajdonképpen hallóként élnek. Én magam siket vagyok és az alapítvány közösségébe is főként a siketek tartoznak. A nagyothallók inkább a Sinosz, a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségének kötelékébe tartozó szervezethez járnak.
Az is igaz, hogy manapság integrált intézményekben tanulnak a hallássérültek, sokkal inkább együtt élnek a hallók közösségével. Míg korábban a megyéből aktívan 30–40 tagunk is eljárt a programjainkra, ma örülünk, ha 10–20 közötti a létszám. Tagjaink olyan, főként idősebb emberek, akik korábban siketek iskolájába jártak, a siket közösségbe tartoznak.
– Milyen tevékenységeket végez az alapítvány?
– A pályázati lehetőségektől függ, hogy mire van mód. Közösségi találkozókat, kulturális programokat, kirándulásokat szervezünk. Kapcsolatban vagyunk a Veszprémi Esélyek Házával, az ő kezdeményezésükre úgynevezett esély órákat tartunk a hallássérültek életéről a megyei óvodákban és iskolákban. Persze a COVID miatt ezeket felfüggesztettük, az ősz pedig még bizonytalan.
Mindig részt veszünk a Veszprém Megyei Esély Napon is, előadásokkal, különböző produkciókkal, a tagjaink verset mondanak, énekeket jelelünk a színpadon, a standjaiknál könyveket ajánlunk, például a jelnyelvről, mesélünk magunkról az érdeklődőknek és a többi. A Sinosszal is jó az együttműködésünk, segítünk a rendezvényeik szervezésében.
– Mi mindenről beszélnek az említett esély órákon a gyerekeknek?
– Az ovisoknak és az alsó tagozatosoknak még sok játékkal mesélünk arról, hogy hogyan lehet velünk kommunikálni, hogyan élünk, mit csinálunk. Az idősebbeknél már kicsit komolyabb a program, nemcsak játszunk, hanem előadást tartunk, sokat beszélgetünk. Megmutatjuk, hogy valójában ugyanúgy élünk, mint a hallók, reggel felkelünk, iskolába járunk, tanulunk, dolgozunk, gyereket nevelünk, vásárolunk, mindent meg tudunk csinálni. Persze mindig vannak kérdések is, például, hogy vezethetünk-e autót vagy hogyan tanulunk meg olvasni.
A siket nem süketnéma
– Éri-e önöket megkülönböztetés vagy bántás a hétköznapokban?
– Vannak bántó szituációk, pedig sokan a helyzetünkből adódóan igen érzékenyek közülünk. Többen kinevetik, amikor jelelünk egymással. Azért, mert nem beszélünk, azt hiszik, buták is vagyunk, sokszor észrevesszük, hogy kicsúfolnak bennünket vagy úgy bámulnak, mintha másik bolygóról érkeztünk volna.
– Mi a kérése felénk, hallók felé ezzel kapcsolatosan?
– Tekintsenek ránk sokkal természetesebben, hiszen ugyanolyan emberek vagyunk mi is, mint bárki más, csak éppen nem hallunk. A másik pedig, hogy mi siketek vagyunk és nem süketek, ez utóbbi igen bántó kifejezés. Sőt, van, aki még ma is használja a süketnéma szót, ami még rosszabb. Nem vagyunk némák, megtanulunk beszélni. Van, aki szépen beszél, mások nehezebben. Mivel nem halljuk a hangot, nehezen tanultuk meg kiejteni a szavakat és a hangszálainkat használni.
– Mónika, ön hallássérültként született?
– Igen, én siketen születtem, dédnagymamám is hallássérült volt, lehet, hogy örököltem, de anyukám volt beteg is a terhesség idején. A párom is siket, az ő édesanyja rubeolás volt a várandóssága alatt. A fiam viszont halló. Az ő édesapja hallóként született, majd egyéves korában agyhártyagyulladás következtében veszítette el a hallását.
Bizonytalan a helyzet
– Említette, hogy egyre csökken a taglétszám, sőt, azon is elgondolkodott már, hogy talán meg kéne szüntetni az alapítványt. Most hogy látja, hogyan tovább?
– Még gondolkodom, bizonytalan a helyzet. Nagyon szeretném „visszamotiválni” közénk a tagjainkat. A világjárványon kívül az internet is közrejátszik abban, hogy kevésbé mozdíthatók az emberek. Chaten, webkamerával kommunikálnak, az kényelmesebb, mint a személyes találkozások. De sajnálnám elengedni a kezüket, nem akarom, hogy csak otthon üljenek. Legyen sok utazás, kirándulás, kézműves programok, vetélkedők. Szeretnék még inkább nyitni a világ, a hallók felé is. Szóval vannak terveim és energiám, remélem, sikerül végigvinni ezeket.
A másik fontos tervem, hogy szeretnék kiadni egy kötetet a jelnyelvről. Vannak már persze képzések és más kiadványok a témában, de az én tájékoztató könyvem az eddigiekhez képest egy másik szempontból fogja majd meg a témát, a jelnyelvi nyelvjárások sűrűjében igazítja el az érdeklődőt. Ezen dolgozom.
Soós Andrea