Éppenséggel nem színházi előadásként tekint a mérkőzésekre, nem az a közönség soraiban fegyelmezetten meghúzódó drukker, ha arról van szó: hangosan bíztat, fittyet hányva arra, hogy a közelében lévők mit szólnak ahhoz. Az alkalmi munkákból éldegélő Horváth Lászlót – vagy, ahogy őt a legtöbben ismerik: a Dögöt –, régóta elragadják a sportos élmények, azok magukba szippantják. Számára életérzés a szurkolás. Az öblös hangját sokan ismerik. Valahol egy hangulatfelelős, aki a pályán örömében és bánatában is elsírta már magát.
Negyvenöt éves, de oly’ izgatottan készült a találkozónkra, mint egy kisgyermek karácsonykor. Ezt az oldalát én sem ismertem (…pedig több százszor futottam már össze vele), némiképp engem is meghat. A törzshelyén vár, az asztalon gondosan kiterített mezek vannak, közöttük egy érem, ám fényképek is előkerülnek. Már mesélne is, arról, ami neki annyira sokat jelent. Nem mondja, mégis érzem: más szórakozás alig adódik neki az életben. Egy igazi sportbarát, a jó és a rossz tulajdonságaival együtt…
Szerelem első látásra
– Az Újpest-szimpatizáns édesapámnak köszönhetem, hogy megfertőződtem a sporttal, a veszprémi sportélettel. Harmincnégy éve ő vitt ki magával az akkor másodosztályú VSE egyik összecsapására. A városi-egyetemi stadionban a Dunaújváros volt az ellenfél, talán egy–egy lett a végeredmény. A csapat ugyan nem nyert, de nálam ez szerelem volt első látásra: rajongója lettem Szécsinek, Csomainak és Kelemennek, szinte a gárda összes tagjának. Később a fiúk feljutottak az élvonalba, én pedig valamennyi hazai fellépésükön ott voltam. A tribünön összebarátkoztam a Póda-testvérekkel, Limahl-lal, Hobóval, Ecettel és Nesztinger Zsoltival, akik vidéki párharcokra is elcsaltak magukkal. Megesett, hogy félszázan kerekedtünk fel, s az utazások olyan miliőben teltek, hogy attól ma is libabőrös leszek. Egyszer egyedül mentem el Békéscsabára, s mivel elnéztem az időpontot, a szombat éjszakát a viharsarki vasútállomáson töltöttem. Másnap több ezer ottani hívővel „néztem farkasszemet”, de nem féltem. Szerencsére a VFC-játékosok a lefújás után a segítségemre voltak, nekik köszönhetően értem haza. Örülök, hogy a maiak újra mutatnak valamit a régi virtusból. Még a végén megérem, hogy ismét jó focit láthatok Veszprémben – jegyezte meg mosolyogva.
Fotó: archív
Mivel az apja a VÁÉV-nál dolgozott, bérlete volt az akkor már első ligás férfikézilabdázók itthoni derbijeire, így a futballt követően egy másik sportág is rabul ejtette. Egy felkészülési meccsen debütált kézilabda-drukkerként, ahol megint összetalálkozhatott a Póda-fivérekkel, akikkel „újabb minőségében” is bejárta az országot. Volt úgy, hogy Tatabányára nem érkeztek meg a kezdő sípszóra, mert a Roburjuk félúton lerobbant, s pihentetni kellett a motorját. Máskor csuklós autóbusszal „zötyögtek” Várpalotára, ahol az akkor masszív Bányász SK-val döntetlenben maradtak. – Mikor a kilencvenes évek elején az Elektromos SE otthonában megnyertük a bajnokságot, nagy ünneplést csaptunk, a vezérszurkolókkal én is ott ülhettem a busz tetején. Előtte néhány éve írtuk ki egy drapériára, hogy „Ruszkik, haza!”, lévén, Melnyik-mester a kispadon jegelte Éles Józsit, aki csupán büntetőket dobhatott. Olyan dolgokat éltünk át, amik a tévénézőkhöz nem jutottak el. Marian Cozma halála óta nem jártam a „Nagy Veszprém” meccsein, ám ősszel kaptam egy bérletet a Fejér-B.Á.L Veszprém elöljáróitól.
Elragadta a sport iránti őrület
Főhősünk más egyesületek mögé is beállt, hogy némi szerepet játsszon azok sikereiben. Ott volt a női kézilabdázók egykori csatáin, látta Sulyok Erzsébet (Böbe) és Nyári Zsuzsa góljait, szemtanúja volt az NB I-es kiesésüknek, majd a felkerülésüknek is. Tíz éve a helyi futsal-körre is rátalált, akik akkortájt a stadion munkacsarnokában vívták a másodosztályú ütközeteiket. Hűséges mérkőzéslátogatójuk lett, az összecsapásaik atmoszférája függött az ő aktivitásától is: a buzdításától, a bekiabálásaitól. Náluk sokáig abban a Newcastle-mezben ugrált, amit az angol klubnál megfordult Kádár Tamástól kapott. De előfordult, hogy félmeztelenre vetkőzött, ugyanis elragadta a sport iránti őrület. Nem ezért, ám a futsalosok hazai fellépéseiről pár éve kitiltották. – Nem vagyok büszke a rendbontásomra: egy győriek elleni párbaj során beszóltam a bírónak, majd mikor jelezte, hogy fejezzem be, szotyival dobtam meg. Nem kellett volna, azóta csak idegenbe kísérem el Tatai Jociékat, de nekem ez is öröm.
Egy ideje a VESC-röplabdázók viadalain is feltűnik, szurkolás mellett reklámtáblákat is pakol; hozzájuk egyébiránt a nagy szerelem, a kosárlabdázók révén jutott. Ez a sportág az, amit a legnagyobb baj kellős közepén sem hagyna magára. Mindig bizakodó, ha róluk van szó, a rémálmaiban jön elő, hogy lemarad egy bajnokijukról. – A Bárczi iskolában fejeztem be az alapfokú tanulmányaimat – az órákon „persze” Népsportot olvastam –, az ottani nevelőimnek köszönhetem, hogy beleszerettem a kosárlabdába. Három évtizede már ott szurkoltam nekik, láttam Góczán Gábort, Szokolik Gergelyt és Kámán Tamást is játszani. Őket rendre elkísérem idegenbe, az sem számít, ha a világ végére utazunk, mint ahogy az sem baj, hogy néha egyszemélyes szurkolóseregük vagyok. Már sok helyütt ismernek, talán furcsának is tartanak, de nem érdekel, jó az, mikor elkap a mámor, a szurkolói láz. Fontos, hogy életet leheljek és színt vigyek a csatáikba, hogy a hétközbeni frusztrációt kicsit levetkőzzem. Jó érzés hozzájuk tartozni, szinte velük együtt lélegezni.
Az öröm és a bánat könnyei
Beszélgetésünk végén elmesélte: szurkolóként eddig kétszer kapta el sírógörcs. Először 1993-ban, mikor a VFC kettő–egyre kikapott a Diósgyőrtől és kiesett az NB I-ből, akkor Gersics „Liba” és Gazsó Csaba úgy kísérte le a pályáról. Akkor bánatában itatta az egereket, míg 2019-ben örömében, mikor a Hoya-Pannon Egyetem Veszprém megnyerte a Győrben rendezett Hepp Ferenc-emlékkupát, és a kosárlabdaklub egyik legjobbja, Körtélyesi Gergely a nyakába akasztotta az aranyérmét. Befejezésként kérem, mondja el, hogy miért lett Dög a beceneve?! – A Csopak Rt.-nél hajdanán rakodó voltam, mikor a sofőrrel elindultunk valamerre, mindig elaludtam. Aztán a megérkezéskor rendre rám kiáltott: „Döglégy, gyere, pakolunk!”. Onnan már csak egy lépés volt a Dög, ma sem bánom, ha így hívnak, igaz, a Lackót azért jobban kedvelem.
Horváth László sokáig tele volt ellentmondásokkal, az utcán is élt, idén az édesanyjával és a nővérével karácsonyozik, akik a nehéz pillanatokban is kiálltak mellette, gondoskodtak róla. Kellett is a segítség, hiszen ő csak a sportért hajlandó adni a vérét, hogy bejusson a számára hőn áhított találkozóra. Nála az évek folyamán nem változott a fontossági sorrend, a sport maradt az első. Talán nem is érdekli igazán, hogy a mieink kivel viaskodnak hétvégén, a lényeg, hogy képviselhesse a színeiket, s hogy hallathassa a hangját. Örül, ha nyernek a szeretett csapatai és bánatos, ha nem. Számára a szurkolói lét adja az élet esszenciáját.
Király Ferenc