Veszprém Megyei Jogú Város Önkormányzatának Közgyűlése a Polgármesteri Hivatalban dolgozó köztisztviselők munkájának elismerésére minden évben odaadományozza a Véghely-díjat. Idén Perlaki Claudia kulturális csoportvezető érdemelte ki az elismerést. Milyen út vezetett jelenlegi hivatásához és mi a munkája szíve csücske? Erről is kérdeztük interjúnkban.
– Biztosan többen felteszik most magukban a kérdést, mi a feladata az önkormányzatnál a kulturális csoportvezetőnek?
– Végülis minden, ami kultúrával kapcsolatos és az önkormányzatnak dolga van vele, az a kulturális csoporthoz érkezik. Munkánk ritmusát elsősorban a havonta összeülő közgyűlés határozza meg, amelyhez döntés-előkészítő anyagokat, háttéranyagokat készítünk. Az önkormányzat irányítási, közigazgatási feladatainak ellátása vagy támogatása a kultúra terén sem tartozik a látványos feladatok közé, a munkánk 70–80%-át mégis ez jelenti.
Nagy vonalakban hozzánk tartoznak az összes önkormányzati fenntartásban lévő kulturális intézmény ügyei, de kapcsolatot tartunk a veszprémi kulturális élet összes szereplőjével. De ott vannak a rendezvények, a nemzeti ünnepek, kisebb és nagyobb városi események egyeztetése, koordinációja, a köztéri és beltéri műalkotások elhelyezése, a különböző évfordulók, emlékévek, az ezekhez kapcsolódó munkabizottságok.
Közös ügyekért dolgozik
– Mi a feladata a bizottsági munkákban?
– Jó példa lehet erre a Köztéri műalkotások munkacsoport működése. Amíg eljutunk például egy szobor elhelyezéséig, az egy hosszabb folyamat. Több irányból indulhat, mondjuk egy ötletből, egy felajánlásból, de ha nincs meg rá a fedezet, akkor arról is gondolkodunk, hogy miként lehetne előteremteni az anyagiakat. Mindemellett lektoráltatni kell a terveket, vizsgálni építészeti, műemléki, művészeti szempontból, és persze figyelni a jogszabályok betartására. Amikor már minden szempontot áttekintettünk, előterjesztést készítünk a közgyűlésnek. A jóváhagyás után a szobor vagy emléktábla elhelyezését a gyakorlatban is le kell bonyolítani, beleértve az átadást, az ünnepélyes avatót is.
Szeretem a munkabizottságokat, mert ott a tagokat szakmailag és személyesen is érintő közös ügyekre szerveződünk. Szerencsés vagyok, hogy mindig elkötelezett, jó emberekkel dolgozom! Legyen szó értéktárról, várostörténeti monográfiáról, utcanevekről, Auer-kultuszról vagy épp első világháborús centenáriumi emlékprogramról. Múltkor kérdezte valaki, hogy mit szeretek a munkámban. A válasz tulajdonképpen nagyon egyszerű, szeretem a tárgyát és szeretem a benne lévő embereket is.
– Az újságírói hivatásból érkezett az önkormányzathoz, élesnek tűnik a váltás.
– Valóban, a hivatali munka más terep, de a hivatalt meg lehet tanulni. A munkám tárgya viszont, a kultúra, maradt ugyanaz, amivel egészen fiatal korom óta mindig is foglalkoztam, csak most egy másik oldalról közelítem. Ugyanakkor mindkét terület egyfajta háttérmunka, támogató munka. Itt is és a médiában is olyasvalamin dolgozol, olyan értékeket van lehetőséged megmutatni, egyengetni, sőt, akár alakítani is, amiben hiszel, amit szeretsz. Ezt gondoltam tévésként is, amikor főleg kulturális műsort csináltam, meg amikor üvegfestő férjem mellett dolgoztam. Bármilyen poszton tevékenykedtem, mindig azon voltam, hogy a jó dolgokat más is láthassa. Láttatni szeretnék és segíteni. Vagy elindítani egy jó dolgot és látni, végigkísérni, hogy abból valami szép és jó születik.
Gyerekként lett újságíró
– Budapesten kezdte az újságírói hivatást, még sokan emlékszünk a Tízen Túliak Társasága című műsorra, amiben láthattuk.
– Igen, diákként, 14 évesen kerültem a Magyar Televízióhoz és műsort vezettem, riportokat készítettem hét éven át, egyetemi másodévem végéig, szóval mindent csináltam a havi 40–50 perces műsorban.
– Hogy vezetett az út Veszprémbe?
– Kalandos úton kerültem ide, először egy kis bakonyi faluba, Bakonyszentkirályra. A férjemet még Pesten, az egyetem alatt ismertem meg, albérletben laktunk. A 80-as évek közepén járunk. Semmink nem volt, olyan lehetőségünk végképp nem, hogy a férjemnek, aki üvegfestőművész, ólmozott színes ablakokat tervez, készít és restaurál, műtermet is kialakítsunk az otthonunkban, illetve a fővárosban. A 70-es, 80-as években a fennálló rendszerrel szembeni „lázadásként” vagy még inkább a szocialista társadalomból való kivonulásként a fiatalok közül többen vidékre költöztek, kis falvakban parasztházat vagy régi malmot vásároltak. Mi is elindultunk vidékre, sokfelé keresgéltünk. Bakonyszentkirályon találtuk meg azt a falu széli, romos állapotú, de nagyon szép, mestergerendás, sváb parasztházat, amit felújítottunk, ott kezdtük az életünket.
Vissza a médiába
– Hogy érezték ott magukat és mi okozott gondot?
– Az álmunk az volt, hogy itt alapítunk családot, a gyerekeinket a saját értékrend alapján, megóva őket a szocializmus rémségeitől egy zártabb, védettebb, egészségesebb környezetben nevelhetjük fel. A férjem készíti a szépséges templomablakokat, én pedig tanítok a helyi iskolában. Küzdelmes, egyben nagyon szép éveket töltöttünk itt. Sorban jöttek a gyerekek, Róza 1985-ben, Magdolna 87-ben és Vince 88-ban. Mivel azonban magyar és történelem szakos tanár volt már a településen, nem tudtam helyben tanítani. Ám ahogy nőttek a gyerekek, egyre kevesebb fizikai törődést igényeltek, szerettem volna magam miatt is valami mást, többet is tenni, értelmes, hasznos munkát végezni. Először, amint már utaltam is rá, a férjemnek kezdtem el segíteni, majd Zircen tanítottam, ahol marasztaltak is, de addigra újra erős vágyat éreztem arra, hogy újságíró legyek.
– Hogy lehetett abban az időben egy kis faluból mindezt megvalósítani?
– Természetesen sehogysem, hiszen akkoriban még telefon sem volt, nemhogy internet. Próbálkoztam a Magyar Televízióhoz visszamenni, kaptam is lehetőséget, de ez nem működött Bakonyszentkirályról, három kisgyerek mellett. Legalábbis az én értékrendem és lelkiismeretem szerint.
– Ekkor vette az irányt Veszprém felé?
– Így igaz, mind a Naplónál, mind pedig később a Veszprém Tv-nél szívesen fogadtak. Egy darabig kétlakiak voltunk, végül egy veszprémi házat választottunk otthonunknak.
– Meddig tartott a Veszprém Tv-s időszak és mivel telt?
– Hét évet töltöttem el ott és nagyrészt a magam által előteremtett pályázati pénzből létrehozott műsoraimat készítettem: kulturális műsor, kisebbségi magazin, múzeumi magazin, művelődéstörténeti filmsorozat. A végén még a Filharmóniánál is eltöltöttem két évet, az egész megyében szerveztem a felnőtt és az ifjúsági koncerteket a bérletezéstől a helyszíni jelenlétig. Sok volt ez így, a tv-vel együtt, de ment, szerettem, sokat dolgoztam, írtam vagy utómunkáztam éjjel is.
– Kapcsolatban áll mindennel és mindenkivel. De jut idő és energia megélni is a kultúrát Veszprémben?
– Szerencsés vagyok, mert ez is a munkám része. Persze mindenhová nem lehet eljutni, de igyekszem, úgyhogy a legtöbb kulturális eseményen ott vagyok.
Soós Andrea