Erre biztat mindannyiunkat dr. Sütő András háziorvos, akinek munkásságát nemrégiben Perlaky-díjjal ismerték el. Miért kellett annak idején elhagynia otthonát és tényleg varrt sebet kocsmaasztalon? Kinek ajánlja hivatását és mi a jó orvos titka? Ezekről is beszél interjúnkban az Ördögárok utcai rendelő családorvosa.
– Mit gondol a díjakról?
– Gimnazista koromban egy színjátszóversenyen egy hórihorgas barátommal előadtunk egy Hacsek és Sajó kabaréjelenetet, ami olyan hatalmas sikert aratott, hogy megnyertük az első díjat, azóta nem voltam még csak díj közelben sem. Úgyhogy meglepődtem a mostanin és persze örültem is neki.
– Művészi vénája is van ezek szerint? Ez persze nem volna csoda, tekintve, hogy édesapja, Sütő András a magyar irodalom kiemelkedő alakja.
– Csak addig volt, amíg leérettségiztem, mert aztán annyit kellett tanulnom, hogy az írói vénám elapadt. Pedig a magyar nyelv és irodalom órákon az iskolában rendszeresen megdicsértek remekbe szabott kis írásaimért és persze gyönyörű szerelmesleveleket írtam fiatalabb koromban. Lehet, hogy idősebben majd nekifogok írni.
– Pihenni egyelőre nem jut ideje és a háziorvosok utánpótlását látva nem is nagyon lesz mostanában…
– Valóban, nekem például három éve egyetlen rezidensem sincs, akit oktathatnék, akinek segíthetnék elindulni a pályán és ahogy hallom, más rezidensoktatóknak sincsenek fiatal kollégáik, akikkel együtt dolgozhatnának.
A betegek elvesztése mindig trauma
– Igen megterhelő hivatást választott…
– Így igaz, az orvosok kevesebbet élnek, mint az átlagpopuláció.
– Ennek melyek a fő okai?
– Először is rengeteg stressz éri őket és ezek jórészt feldolgozatlan vagy feldolgozhatatlan stresszhatások. Tehát egy komoly, nehéz eset után nem mennek el pszichológushoz kibeszélni magukból a történteket, hanem hordozzák magukkal nap mint nap és csak gyűl a feszültség, mint a szénakazalban a sok széna. A másik fontos tényező, és ezt kevesen ismerik fel, azon alapul, amit egy kiváló belgyógyász professzorom hangoztatott még medikus koromban, hogy nagyon vigyázzatok a lelketekre, mert minden beteg elvesztésével egy picit ti is meghaltok majd. Akkor nem értettük vagy legalábbis nem hittük el, de később bizonyossá vált, hogy valóban így van. A harmadik dolog pedig, hogy sok orvos saját magát próbálja diagnosztizálni és ez legtöbbször tévedéshez vezet. Az is gond, hogy egy szakorvos a kollégáját nem feltétlenül úgy vizsgáltatja ki ahogy a protokoll előírja. Kihagy kellemetlen, megterhelő vizsgálatokat, emiatt aztán a tévedés lehetősége jóval nagyobb. Sok ilyen esetről tudok sajnos.
Figyelték, követték, fenyegették
– Annak idején Marosvásárhelyről települt át Veszprémbe. Jönni kellett?
– Sokan kérdezték, hogy egy olyan gyönyörű városból hogy tudtam eljönni. Én azonban nem onnan érkeztem 1986-ban, hiszen Moldovába vezényeltek, mint megannyi magyar értelmiségit, ahol egy kicsi hegyi faluban több mint három évig dolgoztam körzeti orvosként. Az akkori rendszerben remény sem volt rá, hogy bármelyik erdélyi településre visszatérhessek.
– Nehéz, embertelen körülmények között, hatalmas szegénység közepette gyógyított. Az élete sem volt biztonságban?
– Részben édesapám miatt állandóan figyeltek, követtek, lehallgattak. Volt, hogy a Securitate elhurcolt az éjszaka kellős közepén, fenyegetőztek, hogy vigyázzak, nehogy baleset érjen vagy nehogy a családommal történjen valami rossz. Ezért jöttünk el végül. 35 éve leltük meg új otthonunkat Veszprémben.
– Mi lendíti túl a mindennapok nehézségein, mi ad visszaigazolást?
– Nemrégiben bejelentkezett hozzám egy 21 éves hölgy, hogy engem választott háziorvosának, majd kiderült, hogy nemcsak az édesanyját, nagymamáját, de még a dédnagymamáját is én kezeltem. Jól emlékszem rá, aranyos pici nénike volt. Nagyon jólesett, hogy a dédnagymama leszármazottja engem választ háziorvosának, pedig területileg nem is hozzám tartozna. Ugyanakkor meg is döbbentem, hogy már ennyi ideje itt élek és még mindig itt vagyok. Visszaigazolás az is, amikor kiderül, hogy Istenem, de jó, hogy ennek a betegnek éppen azt a szert adtam vagy éppen a jó helyre irányítottam tovább.
– Ebben áll a háziorvos nagy felelőssége, hogy jól döntsön az első lépéseknél?
– Így igaz és nem is viseli el mindenki. Egyszer egy kórházban dolgozó remek belgyógyász kolléga kikerült hozzánk, majd három hónap után visszamenekült, mondván, hogy ez a munka kibírhatatlan: nincs labor, röntgen vagy fektető, infúziós állvány, teljesen magadra vagy utalva és gyakorlatilag percek alatt el kell dönteni, hogy mi legyen a beteggel. Injekciót adjak, kivizsgálásra küldjem, hívjak mentőt és ha igen, milyen mentést kérjek? Igaz, a pácienseink betegségének 70–80%-a szerencsére banális dolog, de vannak nagy sürgősségű esetek, amikor tényleg élet-halál kérdése a jó és gyors döntés.
A jó orvos titka
– Legendák élnek arról, hogy sokan azért is járnak annyit a háziorvoshoz, mert ott jól kibeszélhetik magukat.
– Valóban! Az, hogy a betegeim elmondhatják, elpanaszolhatják bajaikat, anyagi és szociális nehézségeiket, családi tragédiáikat, a magányosság és kiszolgáltatottság fájdalmát, már segít valamennyire rajtuk. Ezért soha nem tudok haragudni rájuk.
– Ezt is lehet derűvel viselni?
– Hát persze. Szerintem, abból lesz igazán jó orvos, aki helyet tud cserélni a beteggel, beleérez abba, hogy hogyan telhetnek a mindennapjai. Milyen szomorú és egyhangú lehet, ha valaki már nem hall, nem lát jól, nehezen mozog. Nem ehet akármit, nem utazhat, nem sok kellemes dolog van már az életében, aztán eljön hozzám és elmesél mindent, megbeszéljük és egyetértünk abban, hogy ez már csak így van, bizony másoknál is előfordul gyakran, nem kell annyira komolyan venni, örvendjen, hogy csak ennyi baj van.
– Milyen tanácsot ad, hogyan éljük az életünket, hogy ne kelljen orvoshoz járni?
– Először is kevesebbet kellene ennünk és többet mozognunk. Tudom, hogy az evés boldogságforrás, viszont megdöbbentem azon, amit az egyik COVID-osztályon dolgozó kollégám mesélt, hogy a kórházba került súlyos állapotú COVID-os betegek háromnegyede elhízott volt. Az elhízásnál pedig mindig több energiát viszünk be, mint amennyire szükségünk van. A kicsi túlsúly még elmegy, de rengetegen komolyan túlsúlyosak, ami nagyon sok betegség forrása. A másik fontos dolog az, hogy valahogy boldogabbnak kéne lenni. Tudom, ezt könnyű kijelenteni, de örömet kellene lelni a mindennapok kellemes pillanataiból. Örvendjünk annak, hogy jól vagyunk, hogy nem fáj semmink, hogy van mit együnk, kényelmes ágyunk van, a csapból iható, tiszta víz folyik, vannak terveink, vannak ünnepeink, rokonaink, barátaink, ezeket kellene előtérbe helyezni és például kevesebbet foglalkozni a politikával.
– Ön is ezekből merít örömet?
– Igen, meg a betegeimből, sikerélmény az, ha jobban vannak, amikor meggyógyulnak. Már nyugdíjas vagyok, úgyhogy hízelgő és legyezgeti a hiúságomat, amikor szorongva azt kérdik, hogy ugye még nem megy el, ugye még itt marad?
– És mit válaszol?
– Azt mondom, hogy még egy darabig maradok, ameddig van egészségem, kedvem, türelmem, hogy pontosan meddig, azt nem tudom. Szeretnék többet utazni, pihenni, szórakozni, gyakrabban hazamenni Erdélybe – az elmúlt két évben összesen öt napot voltam szabadságon a járvány miatt – több időt tölteni csodálatos kisunokáimmal, szeretteimmel.
– Mit mondana a jövő orvosainak, miért válasszák ezt a szakmát?
– Mindenekelőtt csak olyasvalaki menjen el háziorvosnak, aki valóban szereti az embereket. Ezenkívül legyen hajlandósága és tehetsége arra, hogy az orvostudomány széles körét átlássa, mert a jó háziorvos alapvetően belgyógyász, de emellett kicsit bőrgyógyász, kicsit nőgyógyász, szemész, sebész, tehát mindenből van valamennyi tudása.
– Most nem sokan vállalják, úgy fest…
– Nem, pedig kár, mert nagyon szép szakma. Én magam előbb sebész akartam lenni, viszont amikor kikerültem Moldvába, ráébredtem arra, milyen nagyszerű dolog az, hogy ha kell, le tudok vezetni félelem nélkül egy szülést egy egyszerű falusi rendelőben vagy az asszony otthonában. Vagy, hogy éjszaka a kocsmaasztalra fektetett, 10 centis vérző homloksebű férfinak be tudom varrni a homlokát. Vagy újra tudom éleszteni az árokban talált embert. Meg tudom állapítani azt is, hogy a fulladozó fodrászomnak az a baja, hogy túl sok folyadék gyűlt meg a hasüregében, és azt otthon a saját ágyában megcsapolom. Persze mindezek régebben, az Isten háta mögötti moldvai faluban történtek. Az Erdély határain túlra parittyázott évek alatt 7200 lélek tartozott hozzám, egy község és négy zsákfalu. Nullától 100 éves korig mindenki hozzám járt, akkor értettem meg, hogy milyen szép a háziorvosi hivatás.
Soós Andrea