Példakép, a karrierje követendő a mai generáció számára. Papirovnyik Mónika hajdan kimeríthetetlen energiatartalékkal rendelkezett, a maximalizmus jellemezte, és sportolóként megtanulta: sosem szabad feladni. Céltudatos és megállíthatatlan volt, a szülei sem tudták eltántorítani a küzdősportjától. A taekwondo élő legendája, akinek a világeseményekről 23 érme van. Háromdanos edzőként gyermekekkel foglalkozik és már várja, hogy egyszer nagymama lehessen.
– Az imént jöttünk meg a hagyományos, Nagyvázsony melletti edzőtáborunkból, ahol nincs televízió és internet, de takarodót sem rendelünk el, igaz, reggel hétkor mindenkinek futásra kell jelentkezni – meséli, miközben csomagjaival bíbelődik. – Meilinger Lászlóval „visszük” a tábort, aki mindig segít nekem az edzői teendőket illetően, általa a tanítványok is sokat fejlődnek. Ha úgy tetszik: közösen építjük a jövőt. Délelőtt a küzdelmet, míg délután a formagyakorlatokat részesítettük előnyben. Rengeteget dolgoztunk, mert a pandémia miatt és idején felejtettek a fiatalok. – Képesek annyit dolgozni, mint ti egykoron? – vágok közbe, amire jön is a válasz: – Olyan foglalkozásokat nem tarthatnánk nekik, mint amilyenek nekünk voltak, a mai diákok már nem olyan kitartóak. Szerintem megszöktek volna a mi tréningjeinkről, ám eszemben sincs bántani őket, mert szeretek velük lenni.
Titokban járt edzésre
Papirovnyik Mónika a veszprémi és a magyar taekwondóélet egyik legeredményesebb alakja, kinek nevét jegyzik a sportág történetében. Ez örömmel és büszkeséggel tölti el, önigazolás számára, hogy a felkészülésekkel teli évek és a temérdek áldozat minden perce megérte. Négy évet balettozott, általános iskolásként tájfutásban, többpróbában és atlétikában is jó mutatókat ért el, de kézilabdázóként sem volt ügyetlen, csakhogy egyik sem kötötte le. Tízéves lehetett, mikor a veszprémi állatkertnél belepillanthatott a helyi taekwondósok bemutatójába – utána nem volt sok kérdés, lévén, a látottak nyomban megérintették. Noha már az elején látható volt, hogy tehetséges, a szülei próbáltak hatni a lelkére, mondván, egy kislánynak nem való ilyen kemény szabadidős tevékenység. Emiatt cselhez folyamodott, egy ideig titokban járt a küzdősportedzésekre, aztán idővel a családja is megbékélt azzal, hogy megtalálta az örömét. Az akkori Úttörőházban Gosztolai Géza ismertette meg vele az alapokat, majd hamarosan a felnőttöltöző ajtaján kopogtatott. A balettos alapok segítettek neki abban, hogy a tisztelettel átitatott atmoszférájú edzőteremben valóra váljanak az álmai.
– Hogy milyen volt az akkori klubélet? Most is libabőrös leszek, ha az az időszak eszembe jut. Vezetőnk, dr. Somlai János óriási hatással volt rám, rengeteget köszönhetek neki: Veszprémben és velünk, szinte a semmiből csinált csodát. Fantasztikus társaságunk volt, egy összetartó közösség, megannyi élmény köt össze bennünket. Gyakran találkozunk Kandikó Zoltán kertjében, az előző összejövetelen ötvenen voltunk, ám 2019-ben, mikor az egyesület 40. születésnapját ünnepeltük, kétszázan gyűltünk össze. Ilyenkor naphosszat nosztalgiázunk, s úgy nevetünk, hogy közben folynak a könnyeink.
Kamatozott a sok munka
Tizenhat évesen már felnőtt férfiakkal és nőkkel viaskodott – anno egy fővárosi korosztályos versenyen debütált, ahol a legtechnikásabb indulónak választották –, nem csoda, hogy kisvártatva meghívták a válogatottba. Az első győzelem hatalmas adrenalinlöketet adott neki. Egy év múlva a szövetségi kapitány őt is kivitte a görögországi vb-re, ahol töréstechnikában Engrich Marianna és Rajkai Andrea mellett szerepelhetett. A mágikus trió ugyan nem diadalmaskodott, ám a szakértők szerint ők együtt olyanok voltak, mint a Barcelona együttesében a Messi–Suarez–Neymar csatársor. A sok munka bőséggel kamatozott: az elkövetkező évtizedben a világbajnokságokon két arany-, egy ezüst- és három bronzérmet, az Európa-bajnokságokon pedig öt első, illetve hat-hat második és harmadik helyet szerzett – küzdelemben, törésben és formagyakorlatban. Valamennyi világeseményéről éremmel tért haza.
– A versenyzés volt a mindenem, az edzéseken is képes voltam meghalni, viszont az éles helyzetek szárnyakat adtak nekem. Főként a csapatversenyt szerettem, imádtam klubtársammal, Rajkai Andreával együtt indulni. Nála fanatikusabb sportolót keveset ismertem. Vagy harminc éve annak, hogy az angliai vb-n ketten alkottuk a magyar gárdát, de mert nem volt harmadik tagunk, minden nemzet ellen nulla-egyről kezdtünk. Így is döntőbe jutottunk, ahol kikaptunk, de a végén már mindenki nekünk szurkolt. Később edzőtáboroztunk Észak-Koreában is, ami akkortájt is nagy szó volt. Budapesten pedig egyéniben és csapatban is vb-első lettem.
Papirovnyik Mónika emelt fővel búcsúzott az aktív versenyzők táborától. Már előtte is gondolkodott a visszavonuláson, ám a hullámvölgyei idején mindig jött egy újabb kihívás és egy megmérettetés. Csakhogy már nagyon vágyott egy gyermekre. Aztán 28 éve életet adott Nikolnak, aki piros övig eljutott, de nem akart sportoló lenni: építőmérnök lett és férjével immár Budapesten élnek.
Nem szabad feladni
– Már várom, hogy nagyszülő lehessek – teszi hozzá mosolyogva. A feketeöves édesanya elmesélte: lánya születése után megkérte Somlai mestert, hogy mivel „megerősödött”, szeretne lejárni az edzéseikre és ezáltal lefogyni. A napi két gyakorlás hatására hipp-hopp húsz kilótól szabadult meg, de közben az edzője rábeszélte, hogy „cserébe” még két rendezvényen segítsen a válogatottnak, így a veszprémi műhely is pontokhoz juthat. A szlovéniai és az olaszországi Eb-n is érmes lett a csapattal, utána azonban már nem volt visszaút. Diplomát szerzett a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karán és már 18 éve edző a Veszprémi Taekwon-do SE-ben. Arra biztatja a fiatalokat, ha szimpatizálnak a küzdősportjával, akkor tényleg vágjanak bele, hiszen a taekwondo nem monoton, mindig tanulhatnak valami újat.
Felsorolni is nehéz, hogy a közöttünk élő csillag mi mindent kapott a sportágától. Az tiszteletre, kitartásra, küzdeni tudásra, precizitásra és önkritikára tanította, megtanulta, nem szabad feladni, bármilyen nehéz és kilátástalan helyzet elé állítja a sors. De nemcsak kemény, technikás és erős alkat lett általa, pozitív gondolkodású emberré is formálta.
– Egykoron egy nehéz, fegyelmet és embert próbáló sportágba vágtam bele, ami hitet, tartást és önbizalmat is adott, és a sok munkának szerencsére meglett az eredménye. Rengeteg helyre eljutottam, sok sikert elértem, szóval nem panaszkodom. Nem hiszek a véletlenekben, nekem a sors ezt írta. Fiatalon óvónőnek készültem, ami nem jött össze, igaz, most is gyerekekkel vagyok körülvéve. Annál pedig nincs is jobb, mikor a gyakorlások közben csillog a szemük. Olyankor tényleg tudom, hogy ez az én utam…
Király Ferenc