Mint oly sok esetben, ezúttal is egy komoly betegség adja a történet apropóját. Pintér József baleseti helyszínelő egy teljesen új életminőséget, élete sportját, egy új foglalkozást „köszönhet” a bajnak. És itt most direkt a „köszönhet” szó, nem pedig a miatt…
Helyszín 1: Veszprém, Vetési Albert Gimnázium, a tanév utolsó péntekeinek egyike. Pintér József címzetes rendőr főtörzszászlós, a Veszprémi Balesetmegelőzési Bizottság titkára az első alkalom, 2014 áprilisa óta éppen az ötszázadik előadását tartja a diákoknak a közlekedési balesetekről és azok megelőzési lehetőségeiről. Sokkoló képek, mind Veszprém és környékéről, mind a főtörzszászlós által helyszínelt balesetekről. Összeszűkült gyomor, visszanyelt könnyek, sűrű figyelem a nézőtéren, mégis valahogy magával ragadja az embert az érzékletes előadás. Szó szerint halálosan komoly, mégis vicces, élményszerű, de legfőképp hiteles, még a kritikus tizenéveseknek is.
Helyszín 2: Tés, a volt iskola épülete, ugyanaznap este. Dübörgő zenére tekerünk a sokadik hegymenetben, izzadságban fürdünk, mégis elégedett vigyor van az arcokon, amikor hatvan perc elteltével leszállunk a bringáról. A mintegy nyolcszáz fős kis bakonyi faluban – ahogy Józsi fogalmaz – mint vízben a tinta terjedt el a terembringás órák híre, ma már nemcsak hosszú várólista, hanem (csak úgy viccesen) „mammer tekerés” is van az idősebbeknek. A falu egy pályázatnak köszönheti a bicikliket és az edzéseket, Pintér Józsi, a helyszínelőből lett instruktor pedig – ha nagy szavakat akarunk használni – akkor az életét is.
Ami megváltoztatott mindent
– Baleseti helyszínelőként 12-24, 12-48 órás időbeosztásban dolgoztam. Összesen 23 évet töltöttem kint az utcán, ebből 18-at helyszínelőként. Bevallom férfiasan, engem megevett az utca, kiégtem, elégtem – avatott be a kezdetekbe. Aztán, ahogy sajnos nagyon sokan másoknál is, jött egy komoly betegség, ami megváltoztatott mindent. Egy csütörtöki diagnózis után hétfőn már műtöttek, és hála a veszprémi kórházban Auerbach Ildikó szájsebészeti asszisztensnek, és dr. Kamarás Zsuzsanna doktornőnek, akinek nagyon jókor és jó helyen ment a szikéje, egyelőre minden további utókezelést megúsztam. Ettől függetlenül az egyik orvosom azt mondta, hogy „nézze, ebben a sztoriban van harminc év, de kettő is. Fogyjon le, ne igyon alkoholt, ne egyen cukrot és éljen pozitívan.” És akkor lefogytam húsz kilót. Persze, ez nem volt elég. Nem véletlenül mondják, hogy abban a környezetben, ahol megbetegszik az ember, ahol ugyanazok az ingerek érik, nem fog tudni meggyógyulni. Muszáj változtatni. A munkámban szerencsére jött egy változás két hónappal a betegséget megelőzve, a helyszínelői munkát felváltotta a közlekedésbiztonsági, balesetmegelőzési feladat, mondhatjuk úgy is, hogy az életem egy picit megelőzte a sorsomat – fogalmazott.
Mi az a spinning?
És itt jött a képbe a bicaj is.
– Az egyik kolléganőm, Kucsera Melinda megkérdezte tőlem, „hogy Józsi apu, nem jössz el spinningelni?” Mondtam neki, Melike, én nem tudom, mi az a spinning, erre ő: akkor foglalok neked egy helyet. Elmentem az edzésre, és az első alkalommal azt éreztem – pedig nem akarok nagy szavakat használni – hogy nekem ez hiányzott eddig az életemből. Nekem ebben van valami, ami kell, és a negyedik edzés után mondtam Tuba Andreának, az edzőmnek, hogy „Andi, én ezzel szeretnék foglalkozni komolyabban” – avatott be a bicajos kezdetekbe.
Innentől pedig mondhatni egyenes út vezetett a Tési Tekergőkig: Józsi megkérdezte a polgármestert, hogy mi lenne, ha vennének bringákat. Az edzések iránti igényfelmérést követően az önkormányzat megkereste a megfelelő pályázati lehetőséget, amihez pluszt jelentett, hogy egy helyi ember vállalja, hogy elvégzi az instruktori képzést – ő volt Józsi -, beadták a pályázatot, ma pedig már tíz biciklin heti négy edzést tart a faluban. A korosztály vegyes, van kívánságdoboz, ahol zenéket is lehet kérni feldobandó az egyébként is szuper hangulatú edzéseket, újabban pedig a legidősebbek is bringára pattannak.
„Fiam, üdv a klubban…”
– „Margit néni, nem jön el tekerni?” kérdeztem az utcánkban a szomszéd nénit, aztán így összejött jó néhány lelkes, idősebb bicajozó is. Nekik csak harminc perc az edzés, és persze úgy választom a zenéket, ami a korosztályuknak való. Számukra már az is élmény, hogy jó minőségű zenét hallgathatnak, vigyorognak, énekelnek közben, ez szuper érzés – mesélte. – A volt főnököm, aki szintén átesett ezen a betegségen, – sajnos azóta már nincs közöttünk – azt mondta: ”Fiam, üdv a klubban. Ami eddig fontos volt az életedben, az eztán majd nem lesz, ami nem volt fontos, eztán majd az lesz.” Tény, hogy az addigi életem teljesen megváltozott. Huszonhárom év után először voltam otthon karácsony-szilveszterkor. A munkámban azt csinálhatom, amihez van kedvem, amit szeretek, és talán amihez tehetségem is van; azt hiszem, ezt nem sokan mondhatják el magukról. És ugyan korábban is sportosan éltem, túráztam, megcsináltam a Kinizsi 100-at is, de úgy gondolom, megtaláltam az egészségügyi állapotomnak, koromnak, hátralévő életemnek a sportját. Komplex, hisz mozogsz, társaságban vagy, jó zenéket hallgatsz, itt pedig, a kis faluban közösségépítő ereje is van. Kell ennél több?
Kiss Nikolett