Szerencsés embernek mondhatja magát Szathmáry Árpád, hiszen csaknem egész eddigi életét a katedra körül töltötte. A Veszprémi Szakképzési Centrum Bethlen István Közgazdasági és Közigazgatási Technikum (Közgáz) igazgatója nemzeti ünnepünkön a Magyar Arany Érdemkereszt Polgári Tagozat kitüntetésben részesült.
– Gratulálok a kitüntetéshez. Készíthetek egy fotót olvasóinknak?
– Örömmel tenném, de nem lehet, ugyanis a járvány miatt nem kerülhetett sor átadásra. A tervek szerint augusztusban azonban már kézbe vehetem egy ünnepség keretében.
– Mennyire határozta meg jövőjét a gyermekkor?
– Van abban valami sorsszerűség, hogy az ember a szülei példáját kövesse, hiszen óhatatlanul lát mintákat. Szüleim pedagógusok voltak. Hozták haza a dolgozatokat, javítottak, készültek következő óráikra, s közben természetesen az iskoláról, a gyerekekről folyt a beszélgetés. Ez az egyik minta. A másik a kultúra iránti családi „étvágy”: az olvasás, a színházak, múzeumok látogatása. Már akkor tudatosulhatott bennem, hogy a nevelés egyik sarokköve a beszélgetés. Ezt persze csak felnőtt fejjel értettem meg teljes mélységében, s ezáltal is vált vezérelvemmé.
Szeretni kell a gyerekeket
– Innentől két lehetőség adódik: vagy mindörökre megutálja, vagy elhivatottja lesz…
– Így van. Én a szépet láttam meg benne: a gyermekek szeretetét, és már hetedikes koromban úgy éreztem, nekem is ezt a hivatást kell választanom. Szüleim a veszprémi Közgazdasági Technikumban, közismertebb nevén a várbeli „Közgázban” tanítottak, s egy idő után – 1982-ben – kollégájuk is lettem. Az ottani miliő is megerősítette: a gyerekekhez szeretettel kell fordulni. Az lesz csak jó tanár, aki szereti őket. Ezt megjátszani nem lehet, hiszen a gyerekek a legapróbb rezdülésből, a metakommunikációnkból, kommunikációnk milyenségéből hamar megismernek bennünket. Így aztán az előbb említett beszélgetés és a tanítványok szeretete, viselkedésünk az, ami meghatározza pályánkat. Szakkifejezéssel élve: az emberi tényező a legfontosabb. Az én megfogalmazásomban: az embernevelés kincs, mert értéket hoz létre.
– Akár a családról is elmondható ez…
– Pontosan. Az egész életre szóló mintákat otthonról hozza a gyermek. Aszerint viselkednek, amit megtapasztaltak.
– Ezt látja a pedagógustársadalomban is?
– Szerencsére azok mennek erre a pályára, akik ekképp gondolkodnak. Legalábbis ezt tudom elmondani a kollégáimról. Róluk csak a legszebbeket és a legjobbakat mondhatom. Ennélfogva őket is illeti a kitüntetésem.
Végigjárta a „szamárlétrát”
– Térjünk még vissza az iskoláira. Hol gyarapította a tudását?
– A Lovassyban érettségiztem 1976-ban. Lassan kikristályosodott bennem, hogy a természettudományos tantárgyak kevésbé érdekelnek, mint a történelem és a nyelvek. Ezért is választottam a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemet, ahol történelem–orosz szakos diplomát szereztem. Haladó szellemű volt az egyetem, pedig akkor még erősen domináltak a marxista–leninista elvek. Kitűnő tanáraim révén ott hallhattam először például a dákoromán elméletről, olvashattam Orwellt, de még 1956-ot is árnyaltan, óvatosan ismertették. Mi, diákok tudtuk, ki a „tégla”, s annak megfelelően viselkedtünk. Az egyetem számomra így a tudás temploma volt.
– Ez akár első munkahelyére, a Közgázra is jellemző volt…
– Ez volt a várbéli Közgazdasági, ahova nagyon sokáig egyenruhában jártak a diákok; ahol nem ajtó, hanem nyitott kapu fogadta az érkezőt, ahol a kilincs másfél méteres magasságban volt. Ezek a külsőségek, de a szellemiségnek ezek is részei. Ott kezdtem a pályámat 1982-ben, s végigjártam a „szamárlétrát”: tanár, osztályfőnök, munkaközösség-vezető, a rendszerváltás után diákönkormányzati vezető, projektvezető voltam. Aztán jött egy nyolcéves intermezzo: a herendi majolikagyárba kerültem személyes okok miatt.
Együttműködés és empátia
Ám az akkori igazgatóm, Kópházi Ferenc kétszer is felkeresett, hogy térjek vissza helyettesi pozícióba, így 2004-től 2010-ig ebben a feladatkörben lehettem ismét „közgázos”. Közben a Pannon Egyetemen a német nyelvtanári szakot is elvégeztem. Érdekes, hogy a magyar–orosz szakos feleségem ugyanide került, s együtt szenvedtünk a nem éppen könnyű nyelv óráin. Ahhoz, hogy szinten tudjuk magunkat tartani, otthon csak német nyelvű tv-adásokat nézünk.
– Nagy ugrás volt igazgatóvá lenni?
– Meg kellett tanulnom a felnőttekkel is bánni. Erre rá voltam kényszerítve, hogy együttműködjek, s most boldog vagyok, hogy sikerült. Emberileg messzebb lehet jutni egy iskolában, mint egyéb munkahelyen. Tudni kell együttműködni, nélkülözhetetlen az empátia, figyelni kell a másik szándékaira és igényeire. Ennek megfelelően igyekszem a kollégáim számára a legjobb munkakörülményeket megteremteni. Kollégáim negyvenen vannak, a diákok száma 430, és mindenkivel együtt kell működni…
– Pályázik a 2021–2022-es tanév igazgatói posztjára is?
– Igen, mégpedig az új kihívások összes terhével: a mostani kilencedikesek már a technikumi rendszerben tanulnak, s bízom benne, hogy az ötéves képzés végén jó szakmával a birtokukban hagyhatják el a gyerekek az alma matert, amiről hadd jegyezzem meg, hogy olyan sok névváltás után is ez a „Közgáz”… (lucidus)