Egy gyermekkori vakbélműtét állította az orvosi pályára, s a Lovassy gimnázium matematika tagozatos kitérőjétől – ami nem is annyira kitérő – eltekintve egyenesen haladt is a célja felé. 1979. augusztus 4-én diplomázott, a következő nap pedig munkába is állt a megyei kórházban. Nevéhez fűződik többek között a gyermek- és koraszülött, újszülött intenzív ellátás megteremtése Veszprémben, 2003 óta volt a Gyermekgyógyászati Centrum vezetője. Az osztály vezetéséről nemrég lemondott, de nyugdíj mellett még segíti a munkát. A nagyon sokak által ismert és szeretett dr. Szabó Évával többek között a szerencséről, csodáról és egy kicsit a lustálkodásról is beszélgettünk.
Kiss Nikolett – „Ezeket a dobozokat majd ne vegye bele a képbe, jó? ” – kérte nevetve fotós kollégámat. Negyven év cuccai várnak ugyanis pakolásra az irodájában, téma szerint csoportosított folyóiratok, szakcikkek, amik az internet világában már nem kellenek senkinek, mégsem könnyű megválni tőlük. Ahogy a doktornő fogalmaz, „kicsit még megcirógatom őket, aztán kidobom”.
– Mikor tette le a voksát a gyerekgyógyászat mellett?
– Tulajdonképpen, amikor befejeztem az egyetemet. Akkor még nem volt rezidensi rendszer, helyet kellett választani, hova megy az ember dolgozni. Általában amilyen osztályon állást vállalt, olyan szakorvos lett.
– Az élet számtalan területén ment végbe hihetetlen fejlődés az elmúlt néhány évtizedben. Egy biztos: az ön területe is ezek közé tartozik. Ismeretes a praxisában 26. hétre született 34 dekás baba, aki mára egészséges kislány. Ez ma is csoda, de pár évtizede lehetetlen lett volna.
A pionírok ideje
– Azt lehet mondani, hogy ilyen szempontból szerencsés időszakban lettem orvos. Mindegyik szakterületemen – akár a gyerekgyógyászat és azon belül a neonatológia, akár az aneszteziológia, intenzív terápia – mindegyik a forradalmi időszakát élte ebben a korban. Hiszen mintegy 50–60 éve indult világszerte az intenzív ellátás fejlődése, hogy ilyen kiterjedten hozzáférhetővé vált és hogy a technikai feltételekkel párhuzamosan fejlődött. Magyarországon egyértelműen akkor volt a pionírok ideje, amikor én regnáltam. Nagyon hálás vagyok a kornak, mert ez egy érdekes, előrevivő és lelkesítő dolog, ha nemcsak a mindennapi, már bevált orvosi dolgokat teszed, hanem látsz magad előtt egy utat, amit érdemes megjárni, érdemes érte dolgozni, mert nagyon hasznos a betegellátásban. És ez így volt az intenzív ellátásban, igaz a koraszülöttekre és a felnőttekre is. Tíz évet felnőttosztályon dolgoztam, nagyon hasznos volt számomra. Szerettem is, és kellett is az a tapasztalat ahhoz, hogy egy vidéki kórházban, ahol gyakorlatilag abban az időben egyedül voltam, aki a gyerekeknél akart ezzel a területtel foglalkozni, ezt fel tudjam építeni. Persze, folyamatosan haladni kell a korral, és nagyon érdekelt ennek a területnek nemcsak az orvostudományi, hanem a technikai oldala is. Megtanultam a gépeket kezelni, így aztán alkalmas lettem arra is, hogy a kínálatból ki tudtam választani az én betegállományom számára optimálisat. Pályázatok és alapítványok segítségével korszerű osztály épült fel, és nyilván kellett egy hosszabb időszak, hogy szakemberek ezen a területen is képződjenek, és így azt lehet mondani, hogy folyamatos, biztonságos ellátás adható.
– A már említett 34 dekás kislány volt a legkisebb súlyú baba a praxisában?
– Igen. És hozzá kell tenni, hogy nem volt annyira éretlen, mint amilyen kicsi a súlya volt. A súlya 20 hetesnek felelt meg, az érettsége viszont szerencsére a 26. hétnek. De ez akkor is technikailag és tudományosan egyaránt nagyon komoly dolog volt. És persze a szerencsének is volt benne szerepe. Ebben a korban gyakori az agyvérzés, de neki nem volt, a többi dolgát pedig szépen tudtuk kormányozni. Voltak még 50 deka alatti babáink, de nem tömegesen. Akik sokan vannak, azok a 26. hét körül/felett születettek, itt nagyon jó eredményekről tudunk beszámolni. A ’90-es évek legvégén áttértünk egy, Magyarországon még nem bevett kezelési algoritmusra, ami azt jelenti, hogy mindent megtettünk azért, hogy a légzészavarral küzdő, nagyon éretlen újszülötteket ne a hagyományos módon lélegeztessük, intubálással, lélegeztetőgéppel, hanem egy sokkal kevésbé invazív módszerrel, ami a világban is akkor volt felfutóban. Elsőként csatlakoztunk és vezettük be, és nagyon jó eredményekkel alkalmaztuk. Szerencsére napjainkban már mindenhol ez az elterjedt. Ezt nagy eredménynek és kezdeményezésnek gondolom a magunk részéről.
– Ha még egy dolgot megemlíthetünk az elmúlt évtizedek változásai között, az biztosan a szülők és a kórházban kezelt babáik, gyerekeik közötti protokoll…
– Igen. Emlékszem, kezdő koromban még a csecsemőosztályon is úgy engedték meg, hogy megnézzék a gyereküket a szülők, hogy bekukucskálhattak az ablakon, de csak, hogy a gyerekük ne vegye észre. Én 1992-től voltam ura annak, ami itt történt, nálunk onnantól a szülő mindig bejöhetett a gyerekhez. A COVID-ot kivéve – egy szülő most is itt lehet – a szülők a gyereket bármikor látogathatják, egyikük vele is maradhat és biztosítjuk az elhelyezését. Az más kérdés, hogy ezt miként tudjuk biztosítani. Mert sajnos az épületet barátságos kétágyas szobákra nem tudjuk átalakítani. Ezzel vannak problémák, de eddig még mindig megoldottuk. Kempingágy, matrac, az alapítvány segítségével pedig külön szülői zuhanyozót alakítottunk ki, szekrénysort építettünk, ahová a szülők bezárhatják a dolgaikat, az ellátás ingyenes, még étkezést is biztosítunk. Amit meg lehet tenni, azt mi megtesszük. A koraszülött, újszülött babácskák anyukáinak pedig külön anyaszállás van. Hisz egy frissen szült nő nem tud egész nap az inkubátorban lévő baba mellett állni, de nincs is rá szükség, hisz az anyukának pihenni kell. De annyiszor jönnek, ahányszor akarnak.
Kenguruzás
– És nincs már titkos kukucskálás, megfoghatják, simogathatják őket…
– Sőt. Meg kell fogni, simogatni. Ezt kenguruzásnak hívják, amint a baba állapota megengedi, speciális, félig fekvő fotelekbe akár légzéssegítővel együtt rátesszük az anyukák mellkasára a piciket. Ezt a nővérkék szervezik és szívesen segítik. És ez nagyon jó. Régen más mentalitás volt, más gondolkodás, és az nagyon jó, hogy ebbe az irányba mentünk el.
– Ha már a szülőknél tartunk: az egyik legijesztőbb dolog a szülők számára, amikor a gyerekük megbetegszik. Mekkora pluszterhet jelent ez orvosként, hogy a gyerekkel együtt az aggódó, kétségbeesett, pánikoló szülőket is kezelni kell?
– Ez a gyerekgyógyászat specialitása, hogy nemcsak magát a gyereket, beteget kell kezelni, hanem a szülőt is. Annál inkább, mert egyre inkább nő a pszichoszomatikus betegségek száma. Ez azt jelenti, hogy nincs szervi baja a gyereknek, de nincs rendben a lelke és ez szervi tüneteket ölt. Egyrészt persze ki kell zárni, hogy nincs szervi baj, de az ember túlzásokba sem akar esni a vizsgálatokat tekintve, plusz fontos, hogy a szülő is elfogadja, hogy nincs szervi baja, hanem más oldalról kell megközelíteni. Ez a legnehezebb. Hiszen szinte mindenki jót akar a gyerekének. Nem rossz szándékból keletkeznek ezek a problémák, csak néha észre sem veszi a szülő, hogy bizonyos történések, szituációk viszik a gyereket abba a menekülésbe, hogy neki a hasa vagy a feje fáj. Illetve gyakori a kifáradás, túlhajszoltság, a túl gyors dolgok. A gyerekeknek nagyon fontos a biztonságérzet és a stabilitás. És a mai életstílusban ezek nagyon megbolydultak és nehéz alkalmazkodni ehhez abban a fejlődési időszakban. Sokszor tehát nem a gyerek beteg igaziból, hanem a szülő, de a gyerek kerül a kezünkbe.
– És akkor még az internetről diagnosztizált bajokról nem is beszéltünk…
– Sajnos ilyen szempontból nem jó irányba ment a társadalom. A hisztérikák felhergelik a szülőket az interneten, utána már az is aggódni kezd, aki addig normálisan tudta nézni a gyerekét. Tanácsolom, hogy a józan eszét senki ne veszítse el, és mindig gondoljon a saját gyerekkorára.
– Az osztályt már nem ön vezeti, de még dolgozik. A mindennapjaiban ez mit jelent?
– Vannak még szakmai háttérmunkák, folyamatban lévő ügyek, a szakmai kollégium és több társaság vezetőségi tagja vagyok, alapítványi munkák – ezeket mind végzem tovább. De segítek a műszerigénylésekben, személyzeti kérdésekben Módi Judit kolléganőmnek, aki átvette az osztály vezetését. Egyébként is még át kell rendeznie a mindennapi tevékenységeit ahhoz, hogy ezt a kis kórházat vezetni tudja. Hisz a gyerekosztályon mindenféle gyerek van, ideggyógyászati, tüdő- vagy éppen szívproblémával, kicsik, nagyok. Nap mint nap a különböző szakterületeknek együtt kell dolgozniuk. Ebből kifolyólag rengetegféle ügy van, viszont előny, hogy mi még látjuk egyben a gyereket, a beteget.
Nem akar begubózni
– Tetemes feladatlista, pihenésre azért jut majd idő?
– Igen, mert ezeket eddig éjjel szoktam megcsinálni, most munkaidőben fogom. Lustálkodni fogok, meg semmit teszek. Egy kicsit. Erre nekem soha nem volt időm. Egyszer arra kellett reagálnom, hogy mi legyen Józsikával, aztán öt perc múlva meg arra, hogy mi legyen az ötéves fejlesztési tervben. Tehát ilyen távlatokban kellett ugrálni egész nap, soha nem tudtam befejezni a munkámat, otthon kellett. Amit mindvégig megtartottam, az a sport. Most duplájára emeltük, heti kétszer teniszezem, de a kertemet sokkal jobban gondozom, szeretünk erdőt járni, főleg gombaidőszakban, no meg elutazunk az unokákhoz, gyerekekhez, és a barátainkkal igyekszünk élővé tenni a kapcsolatunkat, ha a COVID-nak vége. Mindig jó társasági életet éltünk. Aztán olvasni is szeretnék, és társadalmi közfeladatokat ezután is szívesen ellátok, nem akarok begubózni. Az az igazság, hogy amikor a járvány indult tavaly tavasszal, és egy ideig a 65 éven felüliek nem jöhettek dolgozni, ezért otthon voltunk a férjemmel (szintén orvos – a szerk.), az nekem egy próbanyugdíj volt. Azt tudom mondani: kevés olyan boldog időszakunk volt, mint az. Nem kellett máshol járni a fejemnek, csak jól élni. És szerencsére nem ettük meg egymást. A „normál” mindennapokban frusztrál, ha valamit nem csinál meg, mindig van egy kis birkózás, de akkor nem volt semmi, mert mindenre volt időnk. Neki is volt ideje megcsinálni, nekem is kivárni. És jó sok időt töltöttünk a Balatonon a csónakban. Ha ilyen a nyugdíjasélet, akkor jöhet.