Parkfelügyelőként általában láthatatlan, mégis jelentőségteljes munkát végez, de a minap nem ebben a minőségében részesült Dévai Bíró Mátyás-díjban. Mórocza Gézát sokan falugondnoknak tartják, pedig „csak” a kádártai közösségi élet egyik emblematikus alakja, aki bármilyen munkáról legyen szó, nem fordít annak hátat. A településen eleinte idegenkedett, ám ma már nem menne el innen, mi több – amíg ereje engedi –, valahol várja az újabb kihívásokat.
Dolgos ember Mórocza Géza, tudja, hogy a napnak csak huszonnégy órája van, így aztán érdemes korán kelni. Erről sokáig a saját szememmel győződhettem meg, ugyanis Kádártán szomszédok voltunk, a telkeinket csupán egy patakmeder választotta el egymástól. Ritkán mentem úgy ki az udvarra, hogy ha más nem, akkor az üdvözlő pillantásunk ne találkozzon össze. – Apámék mindent a két kezük munkájával teremtettek meg, engem is úgy neveltek: ha becsülettel dolgozom, akkor viszem majd valamire. Gyermekként naphosszat kaszáltunk, mindig azt mondta: inkább mi, s ne más csinálja meg helyettünk – meséli a városrészi otthonukban, ahol azt is megtudom: ez addig lesz a vezérfonala, míg az ereje engedi.
Mórocza Géza diákként került Kádártára, előtte Balatonfűzfőn élt a családjával. – Szomorú voltam az idekerülésünkkor, hiszen a gyártelep mindig rendezett és gondozott volt, távfűtéssel rendelkeztünk és a házunk elől elvitték a szemetet. Ide érkezve kicsit visszamentünk az időben, egy darabig kútról vettünk vizet, aztán persze minden jobb lett: beilleszkedtem, barátokra leltem, majd a páromat is itt találtam meg. Már nem mennék vissza a tópartra, itt van az otthonom, ebben a csendes, nyugodt, Veszprémhez közeli, mégis kicsit alvó helyen – vallja be.
Egész nap úton volt
Kisvártatva értésemre adja, hogy sokáig gépkocsivezetőként kereste a kenyerét – évente hetven-nyolcvanezer, míg ebbéli pályafutása során vagy kétmillió kilométert tett meg balesetmentesen. Szinte egész nap úton volt, reggel már a felrakodást intézte, majd javarészt késő délután ért haza. Ráadásul a felelősség is nagy volt, zömében több millió forintos árukészlettel szelte a forgalmas utakat. A családja végül addig rágta a fülét – mondván, nem kell neki ilyen fárasztó munka –, hogy előbb a derekát, aztán a felmondólevelét is beadta. Kapóra jött, hogy a közüzemi szolgáltatónál éppen akkortájt üresedett meg egy parkfelügyelői állás, amit elvállalt. Először furcsa volt az átállás, hogy már nincs az a nagy hajtás, mint sofőrként, aztán az új munkakörét is megkedvelte. Jelenleg a zöld-, a közterületeket és a játszótereket ellenőrzi, a bejárásai során bejelentést tesz az esetleges rongálásokról, felderíti a parlagfüves részeket, nyírja a füvet és a sövényt, valamint összegyűjti a letört ágakat. Azon van, hogy a településükre még jobb életminőség köszöntsön.
– Elsősorban Kádárta a „felségterületem”, az arénától egészen Gyulafirátót határáig, de ha a feletteseim úgy gondolják, a kollégáknak segítek a megyeszékhelyen. A szerteágazó tevékenységem jelentős részét ezzel együtt a szemétszedés jelenti, mert például a játszótereken sem mindenki rakja a hulladékot a konténerbe. A rendszeres hulladékszállítás ellenére sok a „szemetem”. Mindenhova kerékpárral megyek és útközben mindenre figyelek. Ha valahol kábelszakadással, csőtöréssel, közvilágítási problémával vagy egy nagyobb kátyúval találkozom, azt nyomban adminisztrálom és jelzem az illetékes szolgáltatónak. Szerintem ezért gondolják sokan, hogy Kádártán én vagyok a falugondnok, a települési mindenes, pedig nincs így. Miért is lenne: én nem váltom ki a betegek, az időskorúak és a mozgáskorlátozottak receptjét, nem hordok ebédet, nem vásárolok be nekik, gépkocsival nem szállítok gyerekeket és szociálisan rászorulókat orvosi ellátásra, mint ahogy hivatalos ügyek intézésében sem segédkezek.
Megbecsüli a közösség
Ám történjen bármi, főhősünk a kádártai közösség elismert, megbecsült tagja. Az önkormányzati területek gondozásán túl részt vesz kulturális és helyi rendezvények szervezésében vagy egyszerűen: a településen élők számára az életfeltételeik javításán. A közösségi munkákban régóta szerepet vállal. Ott volt az Öregrét utcai kishídtól induló járda, a Forrás parkban található kemence és a volt tsz-étterem mellett megvalósult műfüves focipálya megépítésénél. Teendőit rendre lelkiismeretesen végezte el, így bátran számíthatnak rá a városrész eseményeinek elő- és utómunkálataiban is. De a gyermeknapokon nemcsak épít és bont, hanem főz is, állítólag a pörköltjét mindig érdemes megkóstolni. Sok mindent tett hát azért, hogy elnyerje az emberek bizalmát.
– A hetvenes években az itt élőkkel együtt raktuk le a járdaelemeket a Vasút utcában, majd megcsináltuk a közeli autóbuszvárót és még a rendszerváltozás előtt hársfákat is ültettünk. Az ezredforduló környékén egy kis csend következett, aztán jó néhányan újra nekiveselkedtünk, és sokan érdek nélkül jöttek mellénk segíteni. A műfüves pálya területén hajdanán fák és bokrok nőttek, ami csak lehetett, minden kihajtott, itt van előttem, miután megszabadítottuk tőlük a részt, a kis traktorommal terítettem szét a murvát. Később az óvodánál háromkamionnyi gyöngykavics kezdeti elterítésében is segédkeztem – meséli.
Nem várt elismerést
Mórocza Géza a beszélgetésünk közben megemlíti, örül annak, hogy a tervezés után jövőre Kádártát érintő fejlesztések indulhatnak el: a 8-as és a 82-es utakat összekötő szakasz, valamint a Kádárta és Gyulafirátót közötti kerékpárút megépítése, továbbá a Győri és a Vasút utcák felújítása. Miként hozzátette: nyugdíjasként is tenne a helyi társadalom és civil szféra erősítéséért, mert szerinte Kádártán még jobban össze lehetne hozni és kovácsolni a – mostanság megint kicsit lazább – közösségi életet.
– Mikor megkaptam a polgármester levelét, hogy idén én kapom a Dévai Bíró Mátyás-díjat, nagyon meglepődtem, nem akartam hinni a szememnek. Nekem elhiheti, nem ezért fáradoztam, nem vártam érte elismerést. Mindenkinek köszönettel tartozom, aki az odaítélésekor gondolt rám. A Forrás parkban – ahol a díjat a nyárbúcsúztatón átvettem – megtisztelve éreztem magam, és arra gondoltam, hogy a lakóhelyünkön közösen milyen sok jó dolgot vittünk véghez. Ezért is mondom: ez egy közösség díja, s nem kizárólag az enyém.
Király Ferenc