Szereprekord fűződik a nevéhez, amivel csak kevesen büszkélkedhetnek a magyar színházi világban: a Veszprémhez ezer szállal kötődő Borbiczki Ferenc nemrég 1300-adszor szerepelt A dzsungel könyve vígszínházi előadásában. Nem tévedés, az 1996-os premiertől, negyedszázada ő alakítja Akelát, a farkasfalka vezérét. A Jászai Mari-díjas színművész ezen alkalomból nyilatkozott lapunknak, és elmondta: olyan tíz évet töltött a Petőfi Színházban, amire mindig szívesen emlékszik vissza.Király Ferenc – Az elmúlt évtizedekben nem akármilyen színészek indultak el Veszprémből. Balázs Péter, Hűvösvölgyi Ildikó, Takács Katalin, Egri Kati, Végvári Tamás és Szilágyi Tibor, illetőleg a Petőfi Színházban olyan társaik léptek fel, mint Cserhalmi György, Juhász Jácint, Tordai Teri és Kézdy György. Latinovits Zoltán, a színészkirály 1971 és 1973 között hagyott maradandó és kitörölhetetlen nyomot a teátrum, a város életében. Tordy Géza, a legenda, több mint harminc éve főrendezője volt az intézménynek. Borbiczki Ferenc egy évtizeden keresztül dolgozott itt, és számtalan emlékezetes alakítása emelte őt a ’80-as évek legendás veszprémi színészévé.
Nem ijed meg a saját árnyékától
A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után több helyről kapott ajánlatot, ám a diplomája átvételét követően, 1981-ben a bakonyi megyeszékhely mellett döntött. Mint elárulta: élete talán tíz legnagyszerűbb esztendejét töltötte nálunk. Itt kapta meg az első lakását, itt születtek meg a gyermekei, a színházban pedig remek társaság verbuválódott. – Jobbnál jobb lehetőségeket kaptam az akkori vezetéstől, egy életre meghatározó szerepeket játszhattam el, de idővel nem úgy alakult a teátrum sorsa, ahogy mi szerettük volna. Mások másként gondolkodtak a folytatásról. Ezért aztán elfogadtam Kapás Dezsőnek, a Vígszínház főrendezőjének és Horvai István igazgatónak az invitálását, s elmentem Budapestre – idézte fel a múltat, azt pedig Kapás tette hozzá akkoriban: „Végre valaki érkezett hozzánk, aki nemcsak állni, hanem, ha kell, adni is tudja a pofonokat”. Ezzel arra is célzott, hogy a Borbi becenévre hallgató színész nem olyan, aki megijed a saját árnyékától.
Azóta is a Vígszínház megbecsült tagja, csaknem száz színpadi szerepben nyújtott kiváló alakítást (a drámairodalom legnagyobb alakjainak „bőrébe bújt”), de több filmben, sorozatban is játszott, illetve az egyik legtöbbet foglalkoztatott hangjáték- és szinkronszínész. Az általa megformált karakterek szikár tisztasága, szenvedélyes játékának egyszerű karcossága mindig magával ragadó. A színpadi jelenlétéből áradó őserő, valamint mély bársonyos hangja emlékezetessé és összetéveszthetetlenné teszik minden szerepben.
A Pesti Színházban 1996-ban mutatták be A dzsungel könyvét, Rudyard Kipling novellagyűjteményét. A darab ötletgazdája és rendezője Hegedűs D. Géza, a szövegkönyvet Békés Pál, a dalszövegeket Geszti Péter írta, a zenét pedig Dés László szerezte. A minden generációnak szóló, családi musical szerencsés csillagzat alatt született, hiszen mára a magyar színháztörténet egyik legsikeresebb darabja: nemzedék nemzedéknek adja át. A dalokat úgy adagolták és úgy váltakoznak a drámai és a lírai helyzetek, hogy a gyerekek és a felnőttek is végig együtt élnek vele. Az alapcsapatból már csak Méhes László (Ká szerepében) és Borbiczki Ferenc játszik megszakítás nélkül az előadásban, abban több mint 1300-szor szerepeltek. Reviczky Gábor csak néhány alkalmat hagyott ki Baluként. A negyed évszázad alatt a szereplők bőrébe száznál is több színész bújt bele Oberfrank Páltól, Kútvölgyi Erzsébettől, Gryllus Dorkán, Szervét Tiboron, Józan Lászlón át Oroszlán Szonjáig. A főszereplő Kaszás Attila mellett Tábori Nóra, Tanai Bella, Rácz Géza, Selmeczi Roland, Sipos András, Vallai Péter és Vizy György sajnos már az égi társulat tagjai.
13 kilométer a levegőben
– Hogy mi a darab titka? Talán az, hogy a szerzők egy olyan közismert és örökérvényű történetet dolgoztak fel remek zenékkel és kitűnő dalszövegekkel, ami az emberségről, a felelősségről, az összetartozásról, a kitartásról, a szeretetről, az erkölcsi értékekről, egyszóval az életünkről szól. A darab a dzsungelben játszódik, ám, ha azt nézzük, lassan a világunk is olyanná válik, mint egy dzsungel, vagyis az aktualitásából sem veszített semmit – mondta Borbiczki Ferenc, aki a produkcióban többször ugrik le egy szikláról. Nemrég kiszámolta, hogy onnan egy előadásban ötször szökken le, ami tíz métert jelent. „Nagyjából már 13 kilométert töltöttem a levegőben” – tette hozzá nevetve. Az ugrást még sosem vétette el, de már kért egy ruganyosabb talpú cipőt, mert érkezéskor a térdei jelzik az idő múlását. Arra a kérdésre, hogy unja-e a szerepet, hiszen nem mindig színészálom 1300-szor újra és újra eljátszani ugyanazt, azt válaszolta, ő szeret Akela bőrébe bújni. Minden előadásnak más a hangulata, a pandémiáig a közönség is másként reagált a látottakra, miközben kialakult velük egyfajta kapcsolat, amelynek atmoszférája minden estének különleges, egyedi varázst adott.
Borbiczki Ferencet nemcsak karakterformáló képessége, őszinte játéka, humora, erőteljes fizikuma és érces hangja sorolja korosztálya legnagyobbjai közé, hanem a szorgalma, alázata és színészi odaadása, amellyel szolgálja az előadásokat. Ám az 1990-ben Jászai Mari-díjat, míg 2010-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett művész bárkit is formált meg megkapó hitelességgel, sosem feledte, hogy a pályafutása honnan is indult. Mióta elszerződött tőlünk, háromszor tért vissza a Petőfi Színházba, 2004-ben az Anconai szerelmesek, 2014-ben az Éjjeli menedékhely és 2017-ben a Sok hűhó semmiért című darabban láthattuk.
Itt lett színész és felnőtt
– Arra a tíz évre mindig szívesen emlékszem vissza, talán életem legjobb, legboldogabb időszakaként jellemezném. S ami legalább ilyen fontos, Veszprémben, az ottani teátrumban mindig biztonságban éreztem magam. Itt van előttem Dobos Ildikó és Joós László, de nem is folytatnám tovább a névsorolvasást, mert senkit sem szeretnék megbántani, mivel mindenki közel került hozzám. Egy emberrel mégis kivételt tennék, ő Szoboszlai Sándor, aki nekem nemcsak barátom, hanem a pótapám is volt. Sokat játszottunk együtt és jó volt a színpadon is a szemébe nézni. Éreztem azt a hamiskás színésztekintetet, amikor a játékban az ember megtalálja a pillanat varázsát. Nincs modor, manír, csak a szabad lélek. Ezt mind tőle kaptam. Negyven éve fiatal voltam, tele önbizalommal, elszántsággal és lendülettel. Valójában itt lettem színész és felnőtt ember, ráadásul olyan szerepeket kaptam, amik egy egész életpályára elegendők. Az az időszak az egész pályámat meghatározta, de nem bánom, hogy elszerződtem a fővárosba. Sok barátot hagytam Veszprémben és a közeli Balaton-parton, akikkel mostanában főként telefonon értekezünk. A Petőfi Színházban ma is remek a közösség, a társulatot kiváló színészek alkotják. Bármikor szívesen térek oda vissza, ahonnan indultam.