Közösséget formált a kádártai emberekből, ám ez nála nem volt tudatos szerepvállalás. Mindig az együttgondolkodás, a köztulajdon szentsége és a felelős gazdaszemlélet vitte előre, neki ma is ez jelent örömöt. Tavas Vilmos ezzel együtt sokat tett a városrész – többek között kulturális – életének fellendítéséért, identitásának erősítéséért; tavaly az önkormányzat ennek tudatában ismerte el ebbéli munkáját a Dévai Bíró Mátyás-díjjal.Király Ferenc – Életem alakulását, a későbbi látásmódomat nagyban meghatározta a szeretett nagyapám szerepe. A hajdani parasztembernek gyermekként sokat segítettem a ház körül, volt úgy, hogy fát ültettünk, máskor árokpartot tisztítottunk. Egyszer épp kaszáltunk, mikor fiatalok álltak meg mellettünk. „Minek vágják itt a füvet, mikor a terület nem a maguké, hanem az államé?” – kérdezték, mire a nagyszülőm emígy felelt: „Ami a nemzeté, az a mienk is”. Akkor még nem igazán értettem a mondandójának lényegét, de a szavait ma is itt hallom a fülemben. Hamarosan világossá vált számomra, hogy ha túllépünk a saját portánkon, az is a tulajdonunkat képezi, és óvni, őrizni kell. Számomra a köztulajdon szent – engedett bepillantást ars poetica-szerű vezérfonalába Tavas Vilmos.
A közösségek, a helyi partnerség s úgy általában a térségi identitás, a településhez való kötődés sok helyütt erősítésre szorul – vagyis fontos a társadalmi aktivitás növelése. Anno Kádártán is felismerték, hogy a kollektívák támogatásában kiemelt szerepet tölthetnek be a célzott programok és rendezvények. A társadalmi tevőlegesség növelésének érdekében érdemes megszólítani a civil szervezeteket, az önkénteseket és a fiatalokat. Ez az építkezés ugyanis nemcsak az adott csoportra hat, hanem közvetve a közjót is gyarapítja.
Mennybe emelt az öröm
Tavas Vilmosék 1980-ban kerültek a veszprémi településre, ahol építkezni kezdtek („…akkor ott találtunk legolcsóbban telket” – jegyezte meg). Az otthonteremtés és a városrészi beilleszkedésük után az édesapja ültetett fákat a Gelemér utcában, majd az „akciójához” mások is csatlakoztak. Később neveztek a Virágos Veszprém mozgalomra, meséli: a kilencvenes években a bírálóbizottsági tag, a nemrég elhunyt Bálint gazda is járt náluk, aki jelezte nekik, hogy példaértékű, amit a környezetükkel tesznek. A dicséret szárnyakat adott a környékbelieknek. Elhatározták, hogy kicsinosítják a szomszédos, egyhektáros római kori helyszínt (…az ősök ennél a forrásnál álltak meg inni, mikor a földekre mentek dolgozni). Az addig gondozatlan területen újjáélesztették a vízfolyást, majd eldöntötték, hogy a szemetes részen kialakítanak egy közösségi helyet is. Az újkori Forrás Parkba padokat tettek ki, szalonnasütő helyet és kemencét létesítettek, ám úgy gondolták: a helyet magasabb szintre is emelhetik, hogy annak legyen egyfajta imázsa. Az Életfához beszereztek egy tölgyfagerendát, majd a felkért mesterember rávette őket, hogy az alkotásban mindenki vegyen részt, így a szálfa egyes részeit kádártaiak „faragták”.
– Itt geocaching-pont is létesült, a helymeghatározó rendszerrel bemért ponton lévő ládában az ország minden részéből érkezett természetbarátok hagytak ajándékokat. Aztán párok esküvői fényképeket is készítettek a parkban. Később megalapítottuk a Közösség Kádártáért Egyesületet, ahol a helytörténet-kutatás és hagyományőrzés mellett szervezett keretek között láthattuk el a vállalt feladatainkat. Az első nagy tettünk Palatin László fejéből pattant ki, a Kádártai Gyermeknap azóta is a városrész egyik legszínvonalasabb eseményének számít. Sosem feledem, először egyre-másra jöttek a családok, minden ingyenes volt, remek hangulat uralkodott, és mi felhőtlenül örültünk. Mindenki játszott, részt vett a bográcsozásban, mi fáradtan, de mégis boldogan indultunk haza, az öröm ugyanis mennybe emelt bennünket.
Neki kell állni dolgozni
Tavas Vilmos később is megmaradt Kádárta egyik központi személyiségének. Noha tagja lett a városrészi önkormányzatnak, a hivatali ügyek mellett sosem feledkezett meg a közösségi teendőiről. Mindig elhivatott volt, aki a település érdekeit tartotta szem előtt. Nevéhez fűződik a helyi műfüves focipálya, illetve a Vasút és Öregrét utca közötti járda ötlete és megvalósítása. A sportlétesítmény is helyi vállalkozók bevonásával készült el a volt tsz-étterem mögött. A területet előbb kitakarították, majd – többek között Tótik Géza révén – megszabadították a korhadt fáktól. Idővel mind többen kapcsolódtak be a Papp Tamás által koordinált munkába, kalákaszerűen dolgoztak. A járda régebbi nyomvonalán sokan sétáltak át a régi településrészből az újba (s fordítva), ám eső után bokáig álltak a sárban.
– Páran azzal jöttek, hogy harcoljuk ki magunknak a gyalogutat, én meg azt mondtam, hogy építsük meg, ha úgy tetszik: társadalmi munkában, önkormányzati és vállalkozói segítséggel. Az induláskor nem voltunk sokan, aztán egyre többen lettünk. Dél körül már anyukák hoztak süteményeket, de ami fontosabb: estére végeztünk a 155 méter hosszú „flaszterrel”. Ott akkor nyomatékosítottam is: „…látjátok, nem kérelmeket kell írogatni, hanem nekiállni dolgozni!”. Mindig is ezt a szemléletet próbáltam meghonosítani magam körül.
Vannak még tervei
A helyi közösségek formálásáért és fenntartásáért, illetve Kádárta hírnevének öregbítéséért megjutalmazott Tavas Vilmos már nem Kádártán él – a nejével kényelmi megfontolásból Veszprémbe költözött –, de a településhez való kötődése ezután is erős. Az ottani, nekik már nagy birtokon immáron a kisebbik lányáék élnek. Nem kínozza honvágy, de azért értésünkre adja: a lelke egy darabját otthagyta. Azóta is kijár a településre, az imádott unokákhoz, hogy gondos nagyszülőként foglalkozhasson velük. A helyi azonosságtudatot pedig úgy tűnik, hogy – örökségként – a gyermekei viszik tovább, Eszter az egyesület pályázatírója, ő csendben dolgozik a közjóért. Az édesapa szerint Dóra lányuk lesz az, aki a közösségben idővel a helyébe léphet.
– Vannak még kádártai terveim, most gyűjtöm hozzájuk a segítséget. Az egyik ötletem alighanem túlmutat majd a helyi identitáson. De ez egyelőre maradjon az én titkom…
Főhősünk felismerte, hogy az embereknek szüksége van a közösségbe tartozás érzésére, hogy együtt tervezhessenek, örülhessenek. Érezte, minél aktívabban kell bevonni őket azokba a tevékenységekbe, amelyek közösségi élményt adnak. Ilyenkor együtt működtek és együtt is gondolkodtak.